Elvonás
Elvonás. A nyulvujítás idejében a szóképzésnek kedvelt módja volt a hirhedt gyökelvonás. Abból a föltevésből indulva ki, hogy ami a szó végén van, az mindenkor képző, hogy tehát ennek elhagyásával igen könnyü megtalálni a szónak gyökerét: ezt a gyökeret minden hosszabb szóból elvonták és uj életre keltették. Igy lett a dicsőség-ből dics, az üresség-ből űr, az ingerlés-ből inger, az indítás-ból ind (aztán ind-ok), a rajzolás-ból rajz, a tévedés-ből , tév, stb. stb. Leghiresebb ilyen nyelvujító volt «Helmeczi, ki a szókat elmetszi». Természetes, hogy ezekben az okoskodásokban igen sok volt a tévedés; p. a rajzol ige nem a föltételezett rajz főnévből lett, hanem a német reissen igéből, a cégér nem valami ősrégi cég-ből lett, hanem a német Zeiger-ből, a cimer nem cim-ből, hanem Ziemer-ből stb. Azonban a nyelvnek természetes fejlődésében is van szerepe az E. által való szóképzésnek, de csak ott, hol a szó végén világos értékü élő képző látszik lenni, s hol a megmaradó szórész elég testes, elég jellemző hanganyagja van, hogy rokonait azonnal emlékünkbe idézze, p. látszólagos -l képző maradt el ezekben: csuszkál csuszka, csóvál csóva, kinál, kina, vekszál veksza; -s képző ezekben: interes inter, univerzitás univerzita. Hasonló, tehát helyeselhető elvonások az irodalmi nyelvben: -l érdekel érdek, mérsékel mérsék, karmol karom, rajzol rajz, eszmél eszme, tapsol taps, karcol karc, ingerel (és ingerkedik) inger; -z: ábrázat ábra; -ül: bőszül bősz; -s: piros pir, sávos sáv, ékes ék, kellemes kellem, üres űr, magányos magány, hiányos hiány.
