Durando,
Durando, 1. János, olasz tábornok, szül. Mondoviban 1804 jun. 23., meghalt Firenzében 1869 máj. 27. Belgiumban lépett a Murat Akhilles által idegenekből alakított légióba; 1832-35. pedig Portugáliában és Spanyolországban harcolt. 1848. a pápai, 1859. és 1866. pedig mint tábornok küzdött az olasz seregek élén Ausztria ellen.
2. D. Jakab, olasz tábornok és államférfiu, az előbbinek öcscse, szül. Mondoviban 1807. Jogi tanulmányainak végeztével, Anfossi, Brofferio és másokkal egyetemben politikai összeesküvésbe keveredett, minek folytán 1831. Svájcba s innen Belgiumba kellett menekülnie. Itt találkozott János bátyjával (l. o.), kivel együtt Murat Akhillesnek idegenekből alakított légiójába lépett. 1832. kitünt Portugáliában Dom Miguel ellen, 1835-ben pedig Spanyolországban küzdött a karlisták ellen. Ezredessé előléptetve 1843-ig maradt a pirenei félszigeten, mire 1844. kiadta a: De la réunion de la péninsule ibérique par une alliance entre les dynasties d'Espagne et de Portugal (Marseille) c. művét. Piémontba visszatérve, Mondoviba internálták. Ott irta a Della nazionalitá italiana (Páris 1846) c. munkáját, mely az egységes s alkotmányos Olaszországnak eszméjét oly meggyőzőleg fejtegette, hogy egy csapásra népszerüvé vált s műve pár hét alatt 7 kiadást ért. A kormány azonban kénytelen volt a szerzőt, Ausztriára való tekintetből, hazájából kitiltani. D. csak 1847. térhetett vissza s ekkor munkatársa lett az ujonnan alapított L'Opinione napilapnak, mire Cavour, Santa Rose és Brofferióval együtt arra kérte Albert királyt, hogy szabadelvü alkotmányt adjon Piemontnak. Az 1848. szabadságharc kezdetén önkéntes csapat élén tört be Lombardiába és a novarai csatában mint Albert király szárnysegéde működött. Viktor Emánuel alatt is hű maradt a nemzeti párt hitvallásához, Cavour-ral benső barátságot kötött és 1855 máj. 31-től kezdve néhány hónapig (mint Lamarmora helyettese) a hadügyminiszteri tárcát kezelte. 1856. kinevezték szárd követté a portához, és az ő érdeme, hogy a szultán az uj olasz királyságot már 1861. elismerte. Ratazzi miniszteriumában (1862) mint külügyi miniszter szerepelt. 1860. kinevezték szenátorrá, 1861. pedig tábornokká és a legfőbb katonai törvényszék elnökévé. 1884. pedig a szenátus elnöke lett.
