Dologházak
Dologházak. Részint társadalmi, részint hatósági intézetek, amelyekben némely egyszerübb iparágakkal iparszerüleg ugyan, de mégis oly módon foglalkoznak, hogy az egész intézmény keretében csak másodrangu fontossága van az üzleti haszonnak. A D. két fajtáját kell megkülönböztetni, u. m. a) az önkéntes D.-at, v. munkás-mühelyeket, melyekben kellőleg képzett munkások, szabad elhatározásukból, nem megszabott munkabérek, hanem más szociális jelentőségü feltételek mellett foglalkoznak (l. Szociálizmus) és b) a kényszer-D.-at, a melyeknek munkásai részint a közigazgatás, részint a büntető igazságszolgáltatás hatóságainak rendelkezése alatt, nem szabad elhatározásukból munkálkodnak. Szorosabb értelemben csakis a kényszer-D.-at értik a cimbeli kifejezés alatt és megszokták különböztetni a szegények D.-it, a fegyintézeti D.-tól. Az előbbeniekben ugyanis a közigazgatási előljáróság rendeletére olyan munkabiró szegény emberek dolgoznak, akik saját szabad elhatározásukra bizatva, csak koldulásból vagy lopásból élnének meg, tehát azok a koldusok és csavargók, akik vagy anyagi eszközök hiján, vagy erkölcsi és értelmi sülyedtségüknél fogva máskülönben nem volnának képesek saját magukat fenntartani. Ezeket a D.-ban tanult mesterségük folytatására kényszerítik, vagy esetleg egy-egy iparágra megtanítják s ily módon egyfelől megmentik a társadalmat a dologtalan csavargóktól, másfelől nem egyszer megjavítják a máskülönben teljesen elzüllendő szegény embereket. A fegyintézeti D.-ban a büntető igazságszolgáltatási hatóságok rendeleteire hasonló eljárást követnek az elitélt fegyencekkel szemben. Néha e kétféle D.-at pénzügyi előnyök és adminisztracionális könnyebbségek kedvéért kapcsolatba helyezik egymással, ami azonban feltétlenül elitélendő, mert hiszen a sokszor teljesen megromlott fegyencek nagyon káros erkölcsi hatásokat gyakorolhatnak az amugy is ritkán szilárd erkölcsü koldusokra és csavargókra. A D. mindig preventiv célzatu intézetek s ezért az ott foglalkozó egyénekre nem a büntetés sulyosbítása gyanánt szabják ki elvégzendő munkáikat, hanem azt tartják szem előtt, hogy az illető annyira elsajátíthasson valamely ipari foglalkozást, hogy abból kiszabadulása után megélhessen. E szempontokon kivü a D. pénzügyi érdekeit is figyelembe véve, azt tartják, hogy a) az illető iparágak berendezéséhez ne nagy tőkére legyen szükség; b) az előállított cikkek olyan közkeletüek legyenek, hogy az illető D.-i munkás azok előállításával bárhol megkereshesse a kenyerét. Sokan vannak akik a dologházi munkálkodást a nemzeti termelés birálgatása közben kelleténél többre becsülik, pedig bizony ez alig jöhet e tekintetben szóba. Mennyiségileg ugyanis elenyészőleg csekély a szabad nemzeti munka termékeihez képest, mert szerencsére a termelő lakosság igen csekély hányada foglalkozik D.-i munkával.; minőségileg pedig még kevésbbé állja ki az összehasonlítást a szabad munka termékeivel, mert hiszen a dologházi munkásban a megfelelő képesség sokszor, az ambició pedig mindig hiányzik, ugy hogy készítményei az érdektelen, kinos, kényszermunka nyomait viselik magukon. A dologházi munkában a munkásra háramló anyagi előnyökön kivül főképen azon psichologiai hatások érdemelnek méltánylást, amelyeket azáltal ébreszt fel benne, hogy megismerteti vele a munka örömeit és önmagának értékét megmutatva neki, önérzetét kifejleszti.
