Diptichon
Diptichon (gör., l. a szinnyomatu képmellékletet), annyi mint kétrétü, a régi rómaiaknál zsineggel vagy kapcsokkal összekötött két táblalap, melyeknek belső fele vöröses vagy fekete viaszszal volt bevonva. E bevonatra pala- v. bronzvesszővel szoktak irni. Hogy az irás el ne mosódjék, a lapok belső szélei a viaszfelületből kidomborodtak. Ha a táblalapok száma 3 volt, triptichon volt a nevük, ha több, poliptichon. A táblák ércből v. fából voltak. Konzulok, prétorok, edilisek nevül aláirásával és képükkel ellátva szoktak ily lapokat kiállítani, s hivatalukba léptükkor barátjaikat és ismerőseiket velük megajándékozni. Az ilyen viaszos lapoknak diptycha consularia, praetoria, aedilia volt a nevük. Mellékelt első ábránkon bemutatunk egy D.-t. Ilyen viaszos lapok elég nagy számmal jutottak reánk, igy Pompeji és
Herculaneumban 132 D. és triptichon, tov. hazánk Királyhágón tuli részében a verespataki aranybányákban a mult és a jelen század folyamán 25 triptychon, melyek kölcsönökről, vételekről stb. tartalmaznak irásokat. Mellékelt második ábránkon egy verespataki
bányában 1855. talált triptichon lapjait adjuk Desjardins-Romer munkájának LX. lapja után. Szolgáló leány vételéről szól. A felső lapon balra a szerződés szövege, jobbra a tanuk és szerződéskötő felek aláirása olvasható, középen a névaláirásoknak megfelelő 7 pecsét. E viaszos táblák annál értékesebbek, mert a Kr. u.-i II. sz.-beli latin kurziv irásnak igen nevezetes dokumentumai; kiadta Mommsen (Corpus Inscriptionum Latinarum III. köt. 921-960. lapjain), néhányat Érdy János (Erdélyben talált viaszos lapok; a magy. tud. Akad. értek. közt, és külön is, Pest 1856). - D. A ker. liturgiában ugyanilyen alaku névjegyzék volt, melybe elég biztos adatok szerint már a II. sz.-ban a megkereszteltek, a meghaltak, a szentek és martirok neveit jegyezték föl, kikről a szt. misében megemlékezés történt. Idő folytán a nevek szaporodása megnövelte a D. terjedelmet, ugy, hogy nem ritkán folio-nagyságuak voltak. A D.-ból fejlődtek ki, céljokat tekintve, az anyakönyvek, a kalendáriumok, a martorologiumok. Minthogy a díszes kiállításu D.-ok az oltárt is ékesítették, alakjokot tekintve, az u. n. szárnyas oltárok kifejlődésére szolgáltak alapul. Legrégibb példányok őriztetnek Milanóban (4. sz.) Berlin-, Velencze-, Fulda-, Amiens-, (holtak jegyzéke), Triez-, Arles-, Rambona-, Lüttich- (449-ből), Liverpoolban stb. (Kraus. Real-Encyclop. I. 364., ugyanitt ez irodalom).
