Deés-Deus
Deés-Deus. A «Pannonia megvételéről» szóló («Emlékezzünk régiekrel» kezdetü historiás énekben (Toldy, Tört. költ. 7.), továbbá Székely István (Cron. 151.) és Heltai (Cron. 22.) krónikájában, majd Geleji Katonánál (Titk. 1646. 1. 9.) és Lisznyainál (Cron. 213.) is említett, naiv tudákos etimologiát magyarázó tudomány (?) szerint Deés városa onnan kapta volna a nevét, hogy honfoglaló eleink itt istent imádván, háromszor deus-t (latinul az isten neve) kiáltottak. Az egészen középkori barát-krónikás eszejárására és kritikájára valló névmagyarázatban netalán mégis a benne rejlő hagyományt mindenféle mesterkedéssel igyekszik kihámozni Ipolyi (Magy. Myth. 41. s k.), de magát az etimologiát, amelyet különben már Lisznyay és Cornides is fölötte sületlennek ismertek fel, még ő sem tartja megállhatónak. A tőle helyébe állított magyarázat azonban nem kevésbbé kalandos, mikor ugyanis ugy próbálja a históriás ének adatát őseink latinul nemtudásával kibékéltetni, hogy a honfoglaló pogány magyarok Deés vára előtt vmi olyan nevét kiáltották a saját istenüknek, amelyet a környékbeli oláh (?) népesség könnyen összetéveszthetett a maga latin eredetü deu (!) szavával. Azzal persze Ipolyi nem törődik, vajjon Erdélyt a IX. század végén csakugyan oláhok lakták-e már; ő egyszerüen a dákoromán tanok elfogult terjesztőivel együtt ragaszkodik ahhoz a feltevéshez, hogy «a hely lakói régtől s a korban is román gyarmatmaradékok voltak». Ép igy kétségtelennek látszik tartani azt is, hogy a ma zeu hangzásu oláh szó, amelylyel akkoriban eleink kiáltását összetéveszthették Deés környékének lakói, az idő tájt még deu-nak, v. ilyenformán, de mindenesetre a Deés helynévhez hasonlóbban hangzott, mint a mai zeu. S mindezt csak azért erőszakolja, hogy az ördög szó második tagjának az indogermán dev-div gyökkel való rokonságát valószinüvé tegye.
