Deákpárt
Deákpárt, az a párt, mely az 1865-75.iki országgyüléseken a többséget birta. Az 1865.iki országgyülés előtt a felirati és határozati pártok közti ellentétek nagyrészt elsimultak. A képviselők igen kevés kivétellel, Deák Ferenc köré sorakoztak. Deáknak az volt a véleménye, hogy ne is pártkör alakuljon, hanem csak képviselői kaszinó, ahol a fenforgó kérdéseket barátságosan előbb megbeszélhetik. Indítványát elfogadták, és ekkor a volt határozatiak - a szélső baloldalik kivételével - épp ugy mint a konzervativek, Ghyczy, Tisza, csak ugy mint Ürményi és Zsedényi, beléptek a képviselők kaszinójába, ámbár ugy a deákpártiak, mint a volt határozatiaknak külön klubbjok is volt. Maga Deák később is mindig amellett volt, hogy a mérsékelt baloldallal fentartsa az érintkezést, de pártjának több kiváló tagja, mint Eötvös, Lónyay és Csengery, elejétől fogva szigorubb elkülönzést óhajtottak, hogy a volt határozatiaknak a legfontosabb kérdésekben ne kelljen engedményeket tenni. Különben is Deák hivei, külön véve is nagy többségel rendelkeztek a többi árnyalatok, a Tisza-Ghyczy-párt, az Apponyi után induló szélső jobb és a körülbelü 20 tagot számító szélső ballal szemben. E többség első nyilatkozása az volt, hogy Szentiványi Károlyt választották a ház elnökének, gr. Andrássy Gyulát pedig alelnöknek. A közös nagy értekezleteket együtt tartották; a baloldaliak külön a Tigris szállodában, majd a városháztéren gyülekeztek; Deák hiveinek pedig előbb az Európa nagyterme, majd a Lloyd szolgált gyüjtőhelyéül. Az egyetértés 1866 juniusig tartott és Deák sok hivének, mint Gorovénak, Keménynek, nem volt inyére. Szemére vetették vezéröknek, hogy inkább hajlik régi ellenfeleihez, mint barátaihoz és csak az oopozicióban érzi magát teljes elemében. A szakadás a junius 2-iki bizottsági ülésben következett be, amidőn az országot fenyegető inség alkalmával Tisza, Deák ellenében, felszólalt, Deák hivei pedig, többségük tudatában, elhatározták Deák szerkezetének teljes fentartását. A háboru után, midőn a kiegyezés módozatai felől ugy a sajtóban, mint a házban nagyon eltérő volt a D. és a balközép felfogása, ez a szakadás véglegessé vált. A D. most már különálló pártot képezett. A kormány egészen tagjaiból neveztetett ki; az alkotmányos viszonyok helyreálltával mint többség kormánypárttá lőn. Tisza Kálmán Andrássy óhaja dacára sem léphetett a kabinetbe, ugy hogy az a parlamentáris felfogásnak megfelelőleg, valóban pártkormány volt. Tisztán a D.-ból került ki, mely a jogfolytonosság elvét keresztül vitte és a kiegyenlítés művét azon nehézségek ellenében, melyeket jobbról-balról ellene támasztottak, kész és képes volt törvénybe iktatni és megvédeni.Ezóta kétféle szerepet kellett a D.-nak betölteni. Mint vezérének pártja nem mondhatott le a régi szabadelvü, sőt némileg ellenzéki hagyományokról. Mint kormánypártnak kötelessége volt a kebeléből kikerült kormányt az ellenzéknek egyre erősödő támadásai ellen támogatni és fentartani. A párt oly erős volt és oly egységesnek tünt fel, hogy méltán lehetett várni tőle mindkét feladat megoldását. Vezérén kivül az 1848-ik évi átalakulás több elsőrangu férfia ott küzdött soraiban. A minisztereken kivül ott voltak: Kemény Zsigmond, Pulszky Ferenc, Csengery Antal, Somssich Pál, kik mintegy a vezérkart képezték. A sajtóban a «Pesti Napló»-n, Deák régi lapján kivül, támogatta a «Pester Lloyd», Falk Miksa alatt, és a kitünően szerkesztett és egyre népszerübbé váló «Borsszem Jankó». Fiatal, előretörekvő tehetségekben épp oly kevéssé volt hiány, mint szakférfiakban. Széll Kálmán, Apponyi Albert, Szilágyi Dezső, Csemegi Károly, Hollán Ernő mind e párthoz tartoztak. Eleinte azt hitték, hogy Deák mint pártvezér, tekintélyét a kormánynyal szemben is minden alkalommal fogja érvényesíteni és éreztetni a miniszterekkel is. Ez ugyan csak ritkán következett be, de azért mégis lényeges baj volt az, hogy más volt a pártvezér, ismét más a kormány elnöke. E baj természetesen még növekedett, midőn Andrássy után oly férfiak bizattak meg a kormány vezetésével, kik e pártban nem voltak elég tekintélyesek vagy kedveltek. A másik, még jelentékenyebb baj, magának a pártnak nagyságából, és az azt alkotó elemek sokféleségéből keletkezett. Deák régi, próbált társai mellett ott volt azoknak nagy száma, kik első sorban a kormányhoz hajoltak, a hivatalnokok - inkompatibilitás még nem volt - és a hivatalra, méltóságra törekvők. A régi szabadelvüekhez sok konzervativ is csatlakozott; Pulszky Ferenc, kinek politikai meggyőződése közel járt a radikálizmushoz, épp ugy a párthoz tartozott, mint a papi képviselők legnagyobb része, azok, kik Deák szavai szerint püspökök akartak lenni. E sokféleség nehézkessé tette a pártot és az első fellendülés után a reformok abban hagyattak, a kiegyezés és a kormány megvédése maradt legfőbb feladatul. A párt diadalmasan kiállotta az 1869.iki választást, tán a legszenvedélyesebbet, melyet történetünk ismer. A magyar alföld és a Dunántul többnyire ellenzékieket választott ugyan, de a felvidék és Erdély ellensulyozták azt és a városok, elől Budapesttel, jobbára hivek maradtak Deák zászlajához. Diadalmas volt az 1872-iki választás is, de ezt már nem annyira a párt belső erejének, mint a Lónyay kormány pressziójának tulajdonították. Midőn a baloldal 1872 őszén erősen magtámadta Lónyayt, az a pártban sem talált kellő támogatásra, ugy hogy vissza kellett vonulnia. Azóta a kormányok gyöngesége, a pénzügyi nehézségek, mindenekfölött pedig az ünnepelt pártvezér betegsége, egyre jobban előmozdították a párt szétmorzsolódását. A sértett Lónyay, párthiveivel - bár külön pártot nem alkotott - külön kezdett érintkezni (vacsorapárt), a konzervativek és az állami közigazgatás hivei Sennyei körül csoportosultak. A D. megmaradt zöme, Csengery, Pulszky, nem voltak képesek összetartani a széthuzókat. A párt éppen akkor hull szét, midőn nagy alkotása, a kiegyezés, az eddig oly hevesen ellene küzdő Ghyczytől, majd Tiszától is elfogadtatik. A két párt, Tisza 1875-iki beszéde után, egyesül a szabadelvü pártban. De többen Deák volt hivei közül nem maradtak meg a régi helyiségben, hanem mint független szabadelvüek, külön pártot alkottak. A D. története fényesen bizonyítja, hogy Magyarországon, minden pártoskodás dacára, mily nehéz a pártalakulás tisztán elvi alapon. Mint a nemzet, ugy képviselői is, egyes kiváló férfiak után indulnak, és mihelyt a személyes kötelék meglazul, mi sem képes megakadályozni a pártnak bomlását. V. ö. Kónyi, Deák F. beszéde III. köt.; Szász Károly, Egy képviselő napló-jegyzetei. Öt év története.
