Csőzsilip
Csőzsilip, a belviz levezetése céljából a védőtöltésbe beépített henger alaku áteresz. Hazánkban leginkább csak a 70-es években föllépett nagyobb belvizek idején jött használatba, de azóta rohamosan elterjedt. A kőből v. téglából épített zsilipekhez ugyanis kitünő anyag kell, melynek a változó vizállás és a fagyok nem ártanak, igen jó cement és szakavatott, lelkiismeretes elkészítés. 20-25 évvel ezelőtt alföldi folyóink mentén eme föltételek teljesítése óriási nehézségekbe ütközött: megfelelő anyagot csak messziről és drágán lehetett beszerezni; jelenleg viruló cementgyáraink még csak keletkezőben voltak, s gyakorlott munkásokat szintén nehéz volt kapni. Ilyen körülmények között nem csuda tehát, ha az ármentesítő társulatok az öntöttvas-csövekből készült zsilipeket, melyeket a gyárak készen szállítottak, s melyeket a helyszinén csak csavarral kellett összefoglalni s igy néhány nap alatt el lehetett egy-egy zsilipet készíteni, oly szivesen alkalmazták. Ehhez járult még, hogy a C.-nél a szükség szerinti csekély átmérőjü csöveket lehet alkalmazni, ami a költségeket jelentékenyen apasztja. Míg tehát a kőből vagy téglából készült drágább zsilipek csak ott alkalmazhatók gazdaságosan, ahol a rendszeres belvizelvezető csatornák már készen vannak (mert csak ily helyeken lehet a nyilás nagyságához és a zsilip költségéhez mért vizmennyiséget odavezetni), addig a kisebb és olcsóbb C.-ek már csekélyebb belvizmennyiség levezetésénél is célszerüen igénybevehetők.
A vasból készült C.-ek száma hazánkban megközelíti a háromszázat. Gyakoriságuk fordítva aránylik a folyó nagyságához, melynek töltéseibe beépítvék. Legtöbb van a Temes és mellékvizei mentén, azután a Körösök és a Berettyó melleti társulatok töltéseiben; legkevesebb van a Duna mellett. Ujabb időben azonban a cementből készült C.-ek is kezdenek terjedni. A vas C.-ek leggyakrabban 2 m. hosszú darabokból állanak, melyek mindkét végükön széles karimával vannak ellátva s a karimán levő lyukakon átdugott csavarok segítségével egymáshoz szorítva. Hogy a hézagokon a viz átszivárgását megakadályozzák, egy ólomgyűrüt szoktak a karimák közé illeszteni. Ezen szerkezetnek az a hátránya van, hogy a csövek között az összeköttetés teljesen merev; ha tehát a C. alapja valamely okból megsüpped, az ekkor előálló nyomások következtében a csövek megrepednek (rendesen a karima szokott a csőtől elválni). Célszerübb tehát az ugynevezett muffos v. hüvelyes összeköttetés. A csövek egyik vége ugyanis ki van toldva egy 10-15 cm. hosszu darabbal, melynek átmérője 2-3 cm.-rel nagyobb, mint a csövek külső átmérője, ugy hogy egyik cső a másikba tolható. A kettő közti hézag híg ólommal lesz kiöntve. A csövek belső átmérője 30 cm.-től 1 m.-ig váltakozik. Ennél kisebb átmérő alkalmazása mellett nem érhető már el jelentékeny megtakarítás, mert az öntésnél kikerülhetetlen szabálytalanságok miatt a cső vastagságát nem lehet az átmérővel aránylagosan kisebbíteni. Viszont egy m.-nél nagyobb átmérőjü csöveket már igen vastagra kell önteni, hogy kellő szilárdsággal birjanak és így a C.-ek legfőbb előnye, az olcsóság kárba vesz. Vesd ö. Csőgyártás.
A csöveket nem helyes a puszta földre fektetni, bármily kemény legyen is ott a talaj, hanem szilárd, tégla vagy beton-alapra; melynek vastagsága rendesen a cső átmérőjével egyenlő, szélessége pedig ennek két- vagy háromszorosa. Különösen cementcsöveknél vagy lazább talajban fontos a jó alapozás. A C.-ek egyik nagy előnye a könnyü kezelhetőség. A folyó felőli vége csapóajtóval, a mentett oldali pedig tolózárral könnyen és tökéletesen elzárható, holott a nagyobb zsilipek kapui rendesen sok vizet bocsátanak át. A csövek végei falazat közé vannak foglalva s a kezelés ennek tetejéről történik, hogy akkor is könnyen ki lehessen nyitni vagy be lehessen csukni, mikor a csövet viz borítja.
