Csatt.
Csatt. E névvel jelölik meg az övek és szíjak összekapcsolására szolgáló fémtagok azon faját, mely egy fémkeretből s ezen fémkeret egyik oldalára erősített s a körül, mint tengely körül forgatható egy, vagy két tűből áll, mely utóbbit tüskének, vagy peceknek, vagy a csatt nyelvének is hivják. Nyugat-Európában a csatt az u. n. népvándorlási korban jelenik meg, s azon kor leleteinek képezi egyik jellemző darabját. Férfi-sírokban a kard és övszíjat, továbbá a nyiltartó szíjat, női sírokban az övet tartja össze; míg a felsőruha összekapcsolására még mindig állandóan a fibula (l. o.) szolgál. Nyugaton még a rómaiaknál is a kapcsot találjuk hasonló alkalmazásban s ugyanezt találjuk korábban is a vaskor későbbi (La Tene) és korábbi (u. n. hallstatti) szakaszában. Minthogy pedig a népvándorlást (jóllehet a hunok indítják meg s a mi őseink fejezik be, tehát két ural-altáji vándorlás közé esik) legnagyobbrészt a germán törzseknek hullámzásai, az omló római birodalom ellen intézett támadásai és uj államalakításai töltik be s ennek folytán az ezen korból Nyugat-Európában fennmaradt sírok lelgnagyobb részt germán törzseknek temetkezései, a nyugati régészek szívesen tekintették a csattot germán viseletnek, annál is inkább, mert ők jóval előbb akadtak ily régiségekre, mint kelet-európai kollegáik s véleményüket az ez utóbbi területen, különösen hazánkban és Oroszországban felfedezett hasonkoru emlékek ismerete és tanulmányozása nélkül alkották meg.
A kelet-európai leletek azonban azt bizonyítják, hogy a csatt eredetét az ural- és volgamenti népeknél, s a Kaukázusban kell keresni. Már a mi keszthelyi, páhoki, dobogói, fenéki, draskoveci, letenyei, lesence-tomaji, fenéki, draskoveci, letenyei, lesence-tomaji, sümegi s az ország más vidékéről származó népvándorlási leleteink is, melyekben a csatt általános s melyekkel a Kr. u. IV. század végéről származó római érmeket találtak, mely időben Attila tanyázott hunjaival hazánk területén, jóval korábbiak mint a francia, angol és németországi leletek s a korábbi keszthelyiekben alig akadunk római hagyományokra, vagy műízlésre. De még a mi hazai leleteinknél is sokkal korábbi időszakból fordul elő a csatt a kobáni sírmező mellékletei közt északi Kaukázusban, hol bronz-tőrökkel és u. n. félkörü bronzfibulákkal együtt találták, mely utóbbiak a vaskor kezdetét jelentik a felső-olaszországi és hallstatti sirokban. Ugyancsak a bronzkorból a vaskorba való átmeneti időszakból ismerünk csattokat, még pedig igen egyszerü formájuakat Permből, különösen a reánk magyarokra nézve igen fontos ananjinói temetőből s a nyugat-európai u. n. népvándorlási korral (IV-IX. sz.) hasonkoru mordvin sírokban is egészen általános a csatt használata. Alig lehet kétség tehát a csattnak ural-altáji eredete felől; a germánok valószínüleg a velük érintkező szármát törzsektől vették át és fejlesztették ki s a rómaiak is, amennyiben a csatt nálunk a Kr. u. II., III. században előfordul, csak a germánokkal való érintkezésnek köszönhették a csatt ismeretét.
