Canova
Canova Antal, hires olasz szobrász, a XVIII. századbeli szobrászat ünnepelt zászlóvivője, született Possagnoban 1757-ben meghalt Velencében 1822 oktober 13. Bassanóban egy szobrásznál a szobrászatot mesterségszerüleg mívelte. 17 éves korában a természetes nagyság felényi méretében elkészítette Eurydiké szobrát. Majd a velencei akadémiára került, hol korának művészeti iránya teljesen lenyügözve tartotta és csak mikor a 23 éves korában készített Daidalos és Ikaros csoportozatért a velencei köztársaság jutalmul 1779. évi 300 arany ösztöndijjal Rómába küldte, akkor nyilatkozott meg az ifju elôtt a klasszikus ó-kor remekeiben az oly sokáig hiába keresett forrás. A legnagyobb buzgalommal tanulmányozta a vatikáni gyüjteményeket és bizonyos fokig föl is fogta az antik szellemet. E korszakból való munkái: Apollón; Théseus és Minotauros (1783), XIII. és XIV. Kelemen pápa siremléke; az első 1792. állíttatott fel a szt. Péter-templomban és C.-nál ritka egyszerüséget és nagyságot mutat, az utobbi az Apostolok templomában áll. Ez időben készítette Emo tengernagy szobrát a velencei köztársaság számára, számos domboruművet történeti és mondai tárgyakkal, de kiváló hajlammal mitologiai alakokat még pedig főleg Amort és Psychét, Venust és Ádónist, Hébét stb. A Venusok közül említést érdemel a Luizát (I. Napoleon nővérét) ábrázoló, mely Rómában a Villa Borghesében áll. Szintén e korból való bűnbánó Magdolnája, a lágyság és elmosódottság netovábbja. Tulzástól nem volt ment késôbbi tragikus és héroikus tárgyu szoborműveiben sem. Igy őrjöngő Héraklésé, amint Lychast a sziklához vágja a maga óriási nagyságában nem annyira héraklési erőt, mint tulzást és durvaságot mutat. E két szélsőség között mozogva, C. nem találta meg a helyes középutat és azt a nyugodtságot, mely az antik szobrászat klasszikus termékeinek oly kiváló mértékben sajátja. Ez különösen ott feltűnő, hol két szélsősége egy munkában van egyesítve így a Mars és Venus csoportozatban melyben a két alak közt levő ellentét igazán sértő. Mindamellett egyes igen kiváló műveket is alkotott, ilyen Amor és Psychéje a Louvreban,
Perseus a Medusa fejével, melyet akkor alkotott, mikor 1798 és 99. Németországban tett útjáról visszatért. 1802. VII. Pius az összes római művészeti tárgyak és az egyházállam művészeti vállalatai fölügyelőjévé nevezte ki, majd Napoleon Párisba hivta, hogy nagy szobrát elkészítse, miután már előbb megmintázta legszebb műveinek egyikét, a nápolyi király szobrát; ekkor készítette legkitűnőbb mellszobrát is: Napoleon anyjáét, melyben természethűség klasszikus kezeléssel egyesült. Későbbi művei közül legnevezetesebbek Washington szobra; a kongresszus palotája előtt Washingtonban, számos mitologiai tárgyu szobra, nevezetesen igen sok Venus de hősök is, melyek közül legkitűnőbb Théseus harca a kentaurossal; VII. Pius York bibornok, Aliieri, Sta.-Croce grófné és mások siremléke és számos mellszobor, többek közt VII. Piusé és II. Ferencé. Napoleon bukása után C. 1815. a pápa nevében visszakövetelte a Rómából elhurcolt műemlékeket, azután Londonba ment, 1816. pedig visszatért Rómába, hol öt a pápa érdemeiért a Capitelium «arany könyvébe» fölvétette és 3000 scudo évi jövedelemmel Ischia marchesejává nevezte ki. Halála előtt szülőhelyén pompás templomot építtetett és azt utolsó műveivel ajándékozta meg. Egy-egy mellszobra Velencében a de' Frati templomban és a capitoliumi könyvtárban áll. Magyarországon Kis-Martonban, az Esterházy-féle kastélyban van tőle Lichtenstein Leopoldine carrarai márványból faragott szobra. Első szobrászunk Ferency C. tanítványa volt. Műveinek teljes jegyzékét adja: Paravia A., Notizie intorno alla vita di Antonio C. (Róma 1823). L. még: Quatremere de Quincy, C. et ses ouvrages (Páris 1834). Életrajzok: Cicognarától (Velence 1823), Missirinitől (Prato 1824, 4 köt.), Rosinitől (Pisa 1825). «Memorie»-it kiadta Ant. d'Este (Firenze 1865). Műveit metszetekben kiadta Lasinio (leirással d'Albrizzi grófnétól Pisa 1821-25, 5 kötet), Mosseo Henr. Londonban (1828, 3 köt. 137 táblával), Reveil A. Párisban (1823, 100 lap); Schulz 100 fénynyomatu lap szöveg Delatouchetól (2. kiadás, Stuttgart 1836).
