Anabaptisták,
Anabaptisták, azaz ujrakeresztelők azok, kik a kisdedek keresztelését megvetik s a felekezetökbe belépni kivánókat ujra megkeresztelik. Ezzel az irányzattal a reformáció korában léptek fel az ú. n. zwickaui próféták (Storch, Stübner, Münzer) 1521-ben, akik a gyermekkeresztség elvetésének ürügye alatt rajongó forradalmat indítottak a vagyonos osztály ellen, követelve a birtokegyenlőséget, soknejűséget és más ilyes oktalanságokat. Az elégületlenek csatlakoztak hozzájuk mind német, mind helvéciai és holland földön s államellenes üzelmeiknek egy időre fegyveres erő vetett véget Frankenhausennél 1525 május 15-én. Legádázabb volt azonban a Hollandiából kiűzött ujrakeresztelők forrongása, melyet 1535 jun. 25. a protestáns fejedelmek vérbe fojtottak el. A XVI. közepén aztán a holland eredetü Menno (1505-1561) gyülekezetté tömörítette e felfogás híveit, kiket is ő róla 1570 óta mennonitáknak, illetőleg ujabb elvegyülések következtében most már egyszerüen keresztségpártiaknak (Doopsgezinden) neveznek. Ezek elvetik a gyermekkeresztséget, az esküt, a katonáskodást és túlságosan gyakorolják a mosakodást. Legrégibb hitvallásuk 1580-tól ered: «Korde Belydenisse des Geloofs» stb. (praecipuorum christ. fidei articulorum brevis confessio), mely 40 tételből áll. Tanaiknak cáfolata már a reformátoroknak sok gondot okozott, ami látható Luther német műveinek wittenbergai kiadásu II. kötetéből, Zwingli munkáiból (Schuler és Schulthess-féle kiadás) II. l. 230 kk. Irt ellenük Bullinger is: Von der Wiedertaufe Ursprung, Secten und Wesen, Zürich 1561. 4. Történelmükre vonatkozólag l. Hast, Geschichte d. Wiedertäufer (Münster 1866); Boaterwek, Zur Litteratur und Geschichte der W. (Bonn 1864).
