Ábránd
Ábránd az a lelki állapot, melyben az érzelem s a képzelődés vesz erőt a lelken, s hatásuk alatt a dolgok tárgyias szemlélése megszűnik. Lélektanilag az Á. Megmagyarázása ama lelki tehetségek egymásba átfolyó árnyalatainak szemmeltartásával történik, melyeknek egyik határán az emlékezet, a másikán a teremtő képzelet áll. Az emlékezet megújítja a már átélt dolgok képeit, a teremtő képzelet pedig át nem élt képeket hoz saját erejéből elő. Mindkettő logikusan, a teremtő képzelet azonfelül saját törvényei, az úgynevezett esztetikai törvények szerint jár el. Miként az emlékezet és a képzelet, akként képekkel bánik a közönséges képzelődés, s az ábránd is. Mindkettö átélt s át nem élt képeket sző egymásba, egymástól abban különbözve, hogy a képzelődés szövevényének nincs esztetikai értéke, de legalább logikuma van; viszont az Á. szövevénye csak mester kezében kap esztétikai értéket. E lelki állapotról, mely az akarat által kellően még nem fegyelmezett fiatal korban gyakran tapasztalható, irta Vörösmarty: Ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalul, festett egekbe néz.
Á., zenei értelemben lazán összefüggő szabadon szerkesztett zenemű, melynek tartalmát eredeti, vagy pedig már meglevő, gyakran más zeneszerzőktől származott gondolatok avagy népdalok képezik. Magyar zeneszerzők közül kiváló Á.-okat irtak: Liszt F., kinek hires Don Juan, Robert, Lukrecia, Lucia s más opera-ábrándjait az egész zenei világ ismeri, valamint magyar rapszódiáit, melyek magyar népdalokra szerkesztett, általánosan elismert ábrándok a Székely Imre magyar ábrándjai is kiváló zenei termékek; Ábrányi Kornél és Zimay László is irtak magyar Á.-kat. Az A. olasz elnevezése Fantasia; ez elnevezést régente egyes zeneszerzők, p. Gabrieli G., Vecchi H. stb. oly zenedarabok feliratán is használták, melyek a Ricercar, Sonata v. Toccatától semmi tekintetben sem voltak megkülönböztethetők. Az ábránd formáját l. Zenei forma.
