VŐ
VŐ, (ve-vő) fn. tt. vő-t, tb. ~k. Személyr. vőm. vőd, vője, v. vejem, vejed, veje stb. A szülék irányában vőnek mondják azon férfit aki leányukat feleségül vette. A vő irányában pedig az illető apa = ip v. após, az illető anya = napa v. anyós. „Vőm nem fiam, menyem nem leányom“. (Km.).
Minthogy köz szójárás szerént a házasodó emberről azt szoktuk mondani, hogy feleséget vesz, vagyis N. N. nevű nőt veszi magának házastársul; továbbá, minthogy a fölserdült leányt eladó leánynak nevezik, és eladják, férjhez adják: innen okszerüleg állíthatni, hogy a vő nem egyéb, mint a visz igének részesülője vévő, honnan vőlegény = vevőlegény, valamint a mennyasszony = (férjhez) menőasszony. Egyébiránt hasonlók hozzá Budenz J. szerént a finn vävy, väy, észt väi, väu, lapp viva, viv, finnlapp vivva, vogul vuäps, mind am. vő.
