VAKÍT
VAKÍT, (vak-ít) áth. m. vakított, par. ~s, htn. ni, v. ani. Vakká tesz, szeme világától megfoszt. Továbbá, akadályozza a szemeket, hogy akár a sötétség, vagy sürü füst, gőz stb. akár a tulságos fénysugarak miatt kellőleg ne láthassanak. Átv. az ész világát, belátását, a megfontolást akadályozza, s mintegy lelkileg vakká tesz valakit. A bölcset is megvakitja a szerelem. Ál hitegetésekkel vakítani valakit. A népet holmi igéretekkel vakítani. A könnyen hivőket babonával, szemfényvesztésekkel vakítani.
A régieknél gyakran vakejt vagy vakéjt pl. „azokat a bizon (igaz) velágosságtól megvakejtja“ (Nádor-cod. 80. 1.). Szintén a régieknél eléjön még vakójt v. vakót s ennek parancsoló módja: vakóh e helyett: vakíts. „Meg ne vakóh en bűnömben, hogy láthassam uram te szent orczádat nagy örömben.“ (Benigna asszony imakönyve. Régi Magyar Nyelvemlékek. II. K. 33. 1.) T. i. a régieknél ót képző áll gyakran ít helyett, mint tanót = tanít, szabadót = szabadít; tehát vakót = vakít; s amazokban ts helyett a parancsoló módban számtalanszor csak h-t találunk, mint szabadóh = szabodóts, mai divattal szabadíts (a népnyelvben nem szokatlan szabadíj is); ezek szerént vakóh is am. vakóta azaz vakíts. A parancsoló módban nem ugyan egyedül, de a j mellett szintén gyakran eléjön a h a régieknél pl. őrízjh, irgalmazjh.
Ugyanott (33. 1.) eléjön tisztóhad = tisztitsad, bátoróh = bátoríts (20. 1.), indóhad = indítsad (27. 1.), világosóha = világositsa (31. 1.), fordóh = fordíts (22. 1.).
