V
V, kisded alakban v, harmincznyolczadik bötü a magyar ábécze-rendben, a hangszervre nézve az ajakhangok (b, f, m, p, v) osztályába tartozik. Mint fuvóhang, az f-nek lágyított módosúlata, valamint a b a p-nek. Kiejtésben folytonos tartásu, s az f-vel együtt nem érülköző, vagyis az ajkakat öszve nem zárja, s ebben különböznek tőle a b, p, m, melyek kiejtésekor az ajkak egymást szorosabban érintve becsukódnak.
E hang változékony alakoskodása által nagy szerepet játszik nyelvünkben.
Némely szókban, kivált a régieknél, némi gyönge fuvalatként előtétetik, mint a régi Halotti beszédben: vimadjomuk vimádjamuk = imádjunk azaz imádkozzunk, vőt (vőt) = őt stb.; továbbá a mai beszédben is kétképen divatosak: ihog vihog, ahákol vahákol (a csecsemő), iháczol viháczol, innyog vinnyog, inczároz vinczároz, áj váj, ás vás vés, ajh vajh! egyít vegyít, illog villog, illan villan stb. Ugyancsak a szók elején váltakozik a) b-vel: valaska balaska, vajludik v. vajudik bajlódik, velő bel, Veszprém régen: Beszprém, Valent Bálint; b) f-vel: viczkándozik ficzkándozik, virgoncz fűrgöncz, vinczároz finczároz, vaszok v. vaczok fészek, ivadék (progenies) ifjú, von fon; c) p-vel: vorczog porczog, vör (věr, vir) pör (pěr pir) pl. vörös v. veres piros, pörzsöl pěrgél villog pillog, villan pillan (mint a német btitzen és blicken); d) m-vel: Visegrád Misegrád, vézna mázna, vakog makog. – A szók közepén szintén fölcseréltetik más ajakhangokkal: tévelyeg tébolyog, leveg lebeg lefeg, levegő lebegő, zsivaj zsibaj, magvaváló magbaváló, kotyvál kotyfol, szivogat szipogat, sivít sipít, nyivog nyifog, kövecs göbecs; kivált a palóczos szóejtésben, mint: üveg űbeg, zavar zabar; ezek is: oly-bá, eli-be (v. elé-be), közi-be, föli-be, hegyi-be, ezek helyet vannak: oly-vá, elé-ve; (régiesen. pl. Thaly Kálmán gyüjteményében: Vitézi Énekek. I. K. 65. lapon: előve), közé-ve, fölé-ve, helyé-ve, (mint ho-va v. ho-vá, to-va, el-ve; l. ~VA, ~VE). Különösen azon ba be, fa fe, ma me, pa pe képzőjü szókban, melyek igenevekből módosultak, mint: tör-ből törve törpe, csal-ból: csalva csalfa, dúz-ból: duzva duzma, szusz-ból szuszma, tuty-ból tutyma, fity-ból fityma, töm-ből tömve tömpe. Ide tartoznak azon vány vény képzőjü nevek, melyekben a v, m-vel váltakozik, pl. alkotvány alkotmány, keresvény keresmény, látvány látmány, kérvény kéremény; ámbár néha az ujabb irói szokás különbséget tesz; miről bővebben l. ~MÁNY ~MÉNY, és ~VÁNY ~VĚNY képzőket. Továbbá, melyek eredetileg ó v. ő képzővel alakúltak, s ezt ú ű, azután v, végre valamely ajakhangra változtatták, mint: gom gomó gomú gomv gomb, kam kamó kamu kamv kamp, zúr zuró zuru zurv zurb, csom csomó csomu csomv csomb, rom romó romu romv romb, csöm csömb, göm gömb, lom lomb, ter terü terv terp, ször szörp, kör hörp; dölő dölv dölf, csörő csörv csörf csörfös, lam lamv lamp lampos; hor horó horv horp horpad stb. Alkalmasint hasonló módon alakúltak részint önálló, részint közvetett törzsekből:
gomba = gomva, görbe = görve, kacsiba = kacsiva, bamba = bamva, hajma = hajva, szakma = szakva, szakmány = szakvány, csámpa = csámva, báma = báva. Megtartották a v hangot: csáva, csóva, mogorva, durva, golyva, ponyva, pányva, elve, öszve stb.
A szók legvégén a) átalakult igeneves ó ő, pl. ölő ölv, ötő ötv ötvös, merő merev, nyelő nyelv, védő védv, mérő mérv, sérő sérv, hi-ő (hi-vő) hív, oló olv, hamó homó (azaz omó) hamv homv, különben hamu homu; b) az olyanságot jelentő ó ő vagy u ü. (v. ú, ű) képzőnek változata. Keserű régiesen: keserő keserv, örü örv, nedü nedv, üdü űdv, adu adv, fenyü fenyv, enyü enyv, terü terv, elő elv, redő redv, kedü kedv, daru darv, szaru szarv, hiu hiv (vacuus, vanus), könyű könyv, tetü tetv, senyü senyv. – Hasonlóan a v, illetőleg u ü változatai rejlenek ezen rövid szók ajakhangjaiban: eb = eő eü ev (= evő), síp, sió sív, honnan: sipít sivít. Alapfogalomban egyeznek ezek is: öv és öb, av és áp. pl. ov-asodik és áporodik.
Szintén azt tartják némelyek, hogy a v az u ű képző módosulata több egytagu, s összehúzott szókban, ami leginkább a szóképzés- és némely ragozásnál tűnik elé, mint ó = a-u, av (honnan: av-as, av-ul), hó = ha-u, hav (honnan: hav-at, hav-as), só = sa-u, sav, szó = sza-u szav, tó = ta-u tav, ló = lo-u lov, jó = jou jov v. jav, cső = csö-ü csöv, bő = bö-ü, bőv v. bé bé-ü bév; hő = he-ü hev v. hév, tő = tö-ü töv, kő = ke-ő ke-ü kem (a kemény gyöke) köv; tű = tü-ü tüv, tüvis, hű = hü-ü hüv (frigidus) változattal: hiv, honnan: hűvös és hivěs, dí = di-a div, í = i-u, iv (arcus), mű = mü-ü műv, vagy mí miv, nyű = nyü-ü nyűv, sű = sü-ü süv, bű = bü-ü bűv, szű = szü-ü szüv v. sziv, szú = szu-a szuv, lé = leü, lev.
A föntebbiekhez hasonlók ezen igék: ó = o-ó ov, ró = ro-ó rov, szí = szi-ó sziv, hí = hi-ó hiv, sí = si-ó siv, rí = ri-ó riv, nyí = nyi-ó nyiv v. nyif, ví = vi-ó viv, lő = lö-ő löv, nő = nö-ő v. ne-ő, növ v. nev (nevel, nevekedik), sző = szö-ő szöv, fő = fö-ő föv, bú = bu-ó buv v. buj, fú = fu-ó fuv v. fuj v. fúj. Azonban mindezekben más vélemény szerént a v oly közbeszúrat, mint a j az ürnek (két önhangzó torlódásának) elkerülése végett. pl. fá-j-a, munká-j-a, erde-j-e, vessze-j-e stb. stb. Mutatják ezt a Müncheni codexben eléjövő: utó-v-ak, előv-ek, egyű-gyű-v-ek, hitű-v-ek; a többek közt a göcseji nyelvjárásban fű-j-ek áll ,fű-v-ek’ helyett, sőt a v egészen ki is marad, pl. kü-ecs = köv-ecs, lu-am, lu-ak = lo-v-am, lo-v-ak, to-a = tov-a, szü-em = szü-v-em stb. Egyébiránt a h és j hangokkal kiejtésre nézve a v-nek azon rokonsága van, hogy nem érülköző, különösen lágyságban a j-hez közel áll; s e hangtani okoknál fogva részint általán, részint tájdivatosan a mondott önhangzókkal is szeret váltakozni, mint: kova koha, sovársohár, bival bihal, hóvér (a székelyeknél am.) hóhér, vigályos higályok, posvad poshad, kömíves kőmíhes, sávoly sáholy, báv báj, sav saj (,sajtalan’ szóban), szio sziu sziv szij, hiu hiv hij, div dij, iv íj, buv buj, fuv fuj. A göcseji hangejtésben ójok = óvok, fűjelő (legelő) = fűvelő, fűjek = fűvek, réjok = révok azaz rívok. (Vass József. Dunántuli Neylvjárás. Magyar Nyelvészet V. kötet). A vá vé rag is néha a régieknél já jé pl. fiájá = fiává. (l. ~VÁ, ~VÉ.)
A régi Halotti beszédben is terömteve, veteve igealakok szintén más régieknél: teremteje, veteje, ma összevonva: teremté, veté. Ugyanezen Halotti beszédben: üldetvitől e helyett áll: üldetjétől. A göcseji hangejtésben is puhájá (= puhává) gyúrta, lójá (lóvá) tette, kurtájá (= kurtává) szabta. (Vass József. Dunántuli Nyelvjárás, mint föntebb. l. ~VÁ. ~VÉ.) Néha szintén régiesen fölcseréltetik l-v el a) a szók elején: vék lék, vépik lépik, váz láz, vápa lápa; b) a szók közepén ma is tájdivatosan tola te! am. tova te (borjuűző szó.) Tájejtés szerint néha l-re változik ezekben is: hílok hívok, szílok szívok, rílok rivok, nőlök növök. Ellenben irodalmilag is divatozik az ó v. óv igétől származott óltalom v. ótalom. Kétségtelen közbeszúratként, mint összeeső önhangzókat elválasztó hang áll több igeragozásában: e-v-ém, i-v-ám, te-v-ék, le-v-ék, ve-v-ék, vi-v-ék, hi-v-ék, e-v-ő, i-v-ó, te-v-ő, le-v-ő, ve-v-ő, vi-v-ő, hiv-ó; e-v-én, i-v-án, te-v-én, le-v-én, ve-v-én, ví-v-én, hi-v-én és némely származékaikban, mint: te-v-eg-et, i-v-og-at, te-v-és, i-v-ás stb. Ellenben a jövő időben kimarad: ě-endik, i-andik, tě-end, vě-end, lě-end, vi-end, hi-end; valamint több más szóban is pl. ri-vad ri-ad, ri-vaszt ri-aszt, di-vó dió, si-vó sió, ho-v-á, tájdivatosan: ho-á, to-v-a tájdivatosan: to-a.
A v hasonulásáról l. a ~VÁ ~VÉ, és ~VAL ~VEL névmódositó ragokat; sőt ~VA, ~VE ragot is.
