ÜR
ÜR, fn. tt. ür-t, tb. ~ök. Rövidsége miatt, mint több ily gyökszó, csaknem kiment a divatból, s helyette üreg, vagy üresség használtatott, melyek azonban szabatosan véve különböznek tőle. Az ür bizonyos távolságban álló határvonalakkal bezárt tér, tár, vagy helyiség, melyet valamivel betölteni lehet. Minden edénynek, veremnek, szobának van üre. Nagy hordónak nagy üre van. Álgyu üre. Továbbá jelenti azon hiányt, midőn ama helyiség nincs szemmel látható tárgygyal betöltve, s ezt ily esetben üres-nek mondjuk, melytől különbözik ürös, azaz, ürrel ellátott, üreges, likas, vermes stb.
A latin és görög verselésben így nevezik, midőn valamely szó önhangzón végződik és a reá következő szó szintén önhangzón kezdődik, s az első önhangzó a verstaglalásban rendszerént kiesik. (Hiatus). Pl. Horatiusnál: „Dulce et decoru(m) est pro patria mori.“ (Önhangzó előtt a végső m is kimarad.
Rokon vele a mongolban: orom, (Raum), oru (erledigte Stelle, Vacanz).
