Ü, (1)
Ü, (1), kisded alakban ü, harminczhatodik bötü a magyar abécerendben, s tizennegyedik az önhangzók sorában. Határos a magas lejtőzetü i-vel, honnan mind némely tájejtésben, mind az irodalomban, gyakran váltakozik vele, mint az irodalomban is: űdv, idv; űgyekszik, igyekszik; üdő, idő; üvölt ivölt; üzen izen; bükfa, bikfa; süker, siker; süket, siket; süheder, siheder; fütty, fitty stb. A régi nyelvemlékekben az ü helyett még az imént emlitetteken kivül is i használtatik, pl. igy = ügy, ill = üll, it = üt, (l. ezeket); mindenril = mindenrül, enyimbil = enyimbül stb. (Szalay Ág. 400 m. 1.). Némely tájszokás ö helyett használja, mint ücsém, öcsém; pörül, pöröl; őrül őröl; törül, töröl. Több szóban, illetőleg gyökben közszokás szerint állandóan rövid, pl. üdő, ünő, üget, ük, ühög, ümög, üszög, üveg, süveg, üvölt, süvölt, üzen, üt, süt, fürög, gümő, lüktet, tütű, rüpők stb. továbbá a személyragokban: kérünk, kérjük, kértük, kérnünk, kezünk, fejünk. Különben a hosszú ű hang mértéke ingadozó és gyakran rövid ü-re változik a tájak különböző ejtése szerint. Mire nézve az irodalomban leghelyesebb a széphangzathoz alkalmazkodni, hogy t. i. a rövid és hosszú önhangzók öszve ne torlódjanak, pl. keserű, gömbölyű, hevederű, sikerű; ellenben, őrlésü, őrjöngésü, öntésü. Némely szók végén, midőn önhangzóval kezdődő rag járul hozzá, v-re változik, mint: enyü, enyv: fenyü, fenyv; tetü, tetv; ölü, ölv. Palóczos kiejtéssel üö, iő; még gr. Eszterházy M. nádor leveleiben is eléjön: sziökség (=szükség), kiöld (=küld) stb. l. bővebben U és Ú alatt.
