TANÚ
TANÚ, TANU, (tan-ú) fn. tt. tanú-t, tb. ~k. Személy, kinek bizonyos eseményről, lettdologról, tudomása van, és pedig vagy közvetlen tapasztalás által, pl. szemtanu v. szemmel látott tanu, ki valamit saját szemeivel látott, továbbá oly fültanu, ki amit tud, saját füleivel hallotta, vagy közvetett fültanu, ki bizonyos eseményt más szemtanuk elbeszélése után tud. V. ö. TAN. Különösen személy, ki valamely kérdéses eseményről, történt dologról, s annak mivoltáról, körülményeiről bizonyságot ad, mennyiben tudomása van róla. Bizonyos ügyben tanukat állítani, gyüjteni, megesketni, vallatni. Hiteles, hitezett, aggályos, hamis, megvesztegetett tanu. Érdekelt, részrehajló tanuk. Tanuk megegyező, vagy ellenkező, eltérő vallomásai. Istenen kivül nincs egyéb tanúm. Senki sem lehet tanu maga ügyében. (Km.). Átv. képes kifejezéssel mondjuk elvont, vagy lelketlen tárgyakról is, melyek némi tényekről bizonyságul szolgálnak. E művek nagy mesteri kezeknek tanúi. E könyük legyenek mély bánatom tanui. Régiesen tanó, pl. „Jóllehet sok hamis tanók jöttek volna.“ (Münch. cod. Máté. XXVI.).
Képeztetésre hasonlók hozzá: lapu, gyanú v. gyanu, ború v. boru, gyöpü v. gyöpű, csöpű v. csöpü s több mások. Egyébiránt azon ú, ű képzőjü főnevek közé tartozik, melyek leginkább a ragozás és képzéskor v-re nem változnak, ellenkezőleg mint ezek: falu falv, odu odv, fenyü fenyv, enyü enyv stb. Csagataj nyelven tanuk am. tanu, ujgur nyelven pedig tanuk v. tanu, am. tanuság, bizonyíték; és tanuk-mak am. tanúz-ni, tanuskod-ni. (Vámbéry A.).
