SZÁN, (1)
SZÁN, (1), áth. m. szán-t. Szenvedő alakot nem szokott fölvenni. 1) A szenvedő iránt fájdalmas részvéttel viseltetik; sajnál valakit. Szánom a szegényt. Ne szánd őt, maga az oka, hogy szenved. Eb, aki szánja. Szánjanak meg engem világtalant. Megszánja isten a pogányt is. (Km.). Különösen, önmaga, által elkövetett bűn miatt sajnálkodik, mely esetben a bán igével szeret ikerülni. Szánom bánom minden bűneimet. Három napi dínomdánom, holtig való szánom-bánom. (Km.). 2) Tulajdonító ragú viszonynévvel, valakinek némi kedélyi vonzalomból kész adni valamit. Ezt a fegyvert fiamnak szántam, ha felnő. Legszebb paripámat neked szánom, ha lovagolni megtanulsz. Vagyonának egy részét holta után a szegényeknek szánta. „Kérem kegyelmedet ezeket is vegye jó consideratióban, s ne is vegye gonosz néven, mert én jó szántomból cselekszem.“ Gr. Eszterházy M. Rákóczy Györgyhöz 1644-ben. 3) Előre eltökéli, hogy valakit v. valamit bizonyos czélra alkalmazni, vagy fordítani, vagy bizonyos állásba helyezni fog. Egyik fiát papnak, a másikat katonának v. katonai életre szánta. Mire szántam fiamat? (Fáy). Jövedelmem felét közintézetekre szántam. 4) Felható ragú viszonynévmással am. némi belküzdelem után valamely nehezebb dologra eltökéli, feláldozza magát. Veszélyre, halálra, katonaságra szánta magát. Rászánta magát a legszigorúbb szerzetesi életre. Általában is: elszánni magát am. valamely szenvedésre, veszélylyel járó küzdelemre készen állani.
E szó értelmében alapfogalomként a kedélynek azon hajlama rejlik, mely fájdalmas részvétre, vagy ösztönszerü rokonérzetre szokott gerjeszteni. Innen átv. ért. jelenti az akaratnak küzdelmét, midőn az érzékiséggel mintegy meghasonlik, s némi erőszak és önmegtagadás által kénytelen rajta erőt venni. E szerint alapértelemre rokon a sajnál, sajgat, szenv, szenved, haj! jaj! fájdalmas érzelmekre vonatkozó szókhoz. Csagataj nyelven szana-mak am. szánni, sajnálni (azt is teszi: számlálni); továbbá szan-mak am. vélni, sajdítni. (Vámbéry).
