SZAKÁCS, (1)
SZAKÁCS, (1), (szak-a-acs v. szak-a-as l. a czikk végén) fn. tt. szakács-ot, harm. szr. ~a. 1) Férfiszemély, ki különféle ételek készitésében kisebb vagy nagyobb ügyességgel bir. Urasági, kolostori, tábori, katonai szakács. Franczia, német, magyar szakács, mennyiben kiválólag ezek izlése szerént süt főz. Az éhség legjobb szakács. (Km.). A sok szakács elsózza a levest, v. ételt. (Km.). Sok szakács közt sótlan marad az étel. (Km.). Télben két szakács egy kulcsár, nyárban két kulcsár, egy szakács (km.) azaz télben többet egyél, nyárban többet igyál. Nincs oly szakács ki mindennek szája izént főzzön. (Km.). A szakács is király maga konyhájában. (Km.). A szakácsságot tanulónak, illetőleg szakács segédének neve kukta, mely szó jobbadán csak a kolostorokban divatozik. 2) Nőszemélyre vonatkozva, nőszakács v. szakácsnő, v. szakácsasszony, ki a sütést főzést érti, különböztetésül a szakácsné-tól, ki tulajdonkép am. szakács felesége, minél fogva lehet valaki jó szakácsné, de rosz szakácsnő és viszont. Egyébiránt e szabatos különböztetésre a szokás nem ügyel, mert a szakácskodó nőt is szakácsnénak nevezi. Szerelmes a szakácsné, akkor mondják, ha igen sós az étele.
Mi e szónak elemzését illeti, úgy vélekedünk, hogy gyöke azon szak, mely különösen holmi gyümölcsökből készített pépet, kását, éteknek való ízt jelent. Mi szerint eredetileg csak azt nevezhették szakácsnak, ki az urak számára különféle nyalánkságokat, csemegéket, szakokat, ízeket készített, s később széles értelemben átvitetett minden sütőfőző személyekre. A németben is a szakács és pép (szak, íz) fogalmak egyesülnek a Koch szóban. Képeztetésére nézve legvalószinűbb, hogy a szak-ból lett a utóhangzással szaka, s ebből tulajdonságot jelentő as képzővel együvé olvadva szakás t. i. szakkal (ízzel, péppel) bánó (személy), mint, gulyás, csikós, csordás, vagy, sajtos, pálinkás, hentes személynevek. Hogy pedig az ás as ász asz a szók végén át szoktak változni, s lesz belőlök ács acs, mutatják e példák: bogás bogács (kóró), faragás forgács, talpas talpacs (bakancsos), virgás virgács, tanás tanács (személy, és értekezés), kovács (kohás) kovács, rovás rovács, ordas ordacs, kajás kajács, Munkás Munkács. Ide tartozik vakarcs, sütemény neme, Őrségben vakaros vagy vakarus, melynek hasonlatára ezek is: habarcs tekercs, eredetileg habaros, tekeres lehettek; dugasz dugacs stb. A szók közepén az s és cs fölcseréltettek ezekben és több másokban: hágosó hágcsó, lépeső lépcső, innenső innencső, valaminek olcsó ára, azaz alsó ára, minthogy az al régiesen ol, pl. Alpár, Olpár.
Mások előtt talán valószinűbbnek látszhatik, hogy a szakács öszvetett szó a szak és ács főnevekből, mintha volna szak-ács, azaz, szakcsináló. Ha nyelvünk birodalmában tudnánk régiebb koru öszvetett szót, melyben az ács kétségtelenül egy volna az ács személynévvel, úgy mi is e második elemzéshez hajlanánk; amidőn ács v. acs maga a megfordított csi v. cse vagyis csinál régiesen cseál gyöke volna; de nekünk úgy látszik, hogy kovács, takács, tanács és barkács szókban is nem az ács személynév rejlik; miről l. az illető szókat saját rovataik alatt.
Egyébiránt a törökben is igen gyakran eléfordúl ezen képző, dsi alakban, mely valóban a magyar csi (= cseál, csinál) gyöknek felel meg, pl. sapka-dsi am. sapka- (azaz kalap) csináló, kalapos, csizme-dsi am. csizmadia, süpürge-dsi am. seprőcsináló, ás-dsi am. hús- vagy étekcsináló azaz szakács.
