PÖK, (2)
PÖK, (2), önh. és áth. m. pök-tem, ~tél, ~ött. A szájában meggyült nyálat kiveti. Megfordítva: köp. V. ö. PÖK, (1). Reá köp. Megköp. Nagyot, turhát pök. Lepöki a ruháját. Bepöki a szobát. Véreset, vért pök. Pöki a markát, átv. ért. valamely tettre hányivetőleg készül v. igérkezik. „Tahát azután pökének ő orczájára és nagy csapásokkal verik vala őtet.“ (Münch. cod. Máté XXVI). Később: „És ő rejá hagyapván vevék a nádat és verik vala ő agyához.“ (Ugyanott XXVII.). Magasan pök v. fenn pök, átv. ért. kevély, fennhéjazó. Fehéret pök mint a prépost (km.). Erdélyi J. szerént azt teszi: már sokat beszélt. Mondjuk némely apró férgekről, nevezetesen legyekről, midőn valamit befoltoznak, bemocskolnak. A legyek beköpik a falat, tükröt, függönyt, a húst. Használtatik középige gyanánt is: pökik, mely esetben viszonytárgy nélkül egyedül az állapot fejeztetik ki.
