ÖSZTÖN
ÖSZTÖN, (űz-tön, vagyis üz-d-ő, üz-d-ön) fn. tt. ösztön-t, tb. ~ök, harm. szr. ~e. Általában ingerlő valami, mely az embert, vagy állatot a természetnél fogva akaratán kivül indítja, vonja. Különösen 1) Külsőleg ingerlő eszköz, mely az embert, vagy oktalan állatot mozgásra nógatja, buzdítja. Ösztön ellen rugoldozni.
„Mit ér rugoldozni mondám, ösztön ellen?“
Zrinyi.
Ilyen eszköz különösen az ösztöke, miért Molnár A. értelmezése szerént: stimulus, és bucentrum. 2) Belérzéki inger. Természet ösztöne; testi ösztön.; nemi ösztön; állati ösztön. 3) Szélesb átv. ért. mindennemü erkölcsi inger, buzdítás. Tanulási ösztön. Nemesebb ösztöntől indíttatva tenni valamit.
Alapértelménél fogva gyöke az erős nógatást jelentő űz. Egyezik vele a szláv oszten, és a szigonyt jelentő szerb osztva. V. ö. ÖSZTÖKE.
