ÖCS, (1)
ÖCS, (1), fn. mely ragozva rendesen e utóhanggal toldva divatozik, az első és második személyraggal öcsém (nem: öcsöm), öcséd, öcsénk, öcsétek, öcséim, öcséink, öcséid, öcséitek, mintha a törzs öcse volna; egyébiránt a harmadik személyragot egyszerü alakjában veszi föl, épen úgy, mint a vérrokonságra vonatkozó apa, anya, bátya, néne, elhagyják a véghangzót: ap-ja, any-ja, báty-ja, nén-je, tehát: öcscse (= öcs-je). (A hug szó csak tájdivatosan huga, hugám, hugája, közönségesebb szokással: hugom, hugod, huga). Egy 1510-iki levélben az egyszerü öcs az 1-ső személyi raggal rendesen ragoztatik: öcsöm. „Thovábbá kírlek szerelmes öcsöm, hogy küld(j) ennekem egy jó visslát fírészni (fürjészni) valót.“ (Szalay Ág. 400 m. l.). Az öcs jelent férfiaknál fiatalabb koru férfi testvért, vagy rokont, pl. testvéröcsém, unokaöcsém. Szélesb ért. akármely ifjabb koru férfi, pl. az ötven éves ember a hatvan évesnek öcscse. Ez értelemben általán némi bizodalommal járó czim, melylyel az idősb férfi, vagy nő a nálánál fiatalabb férfit szólítja. Édes öcsém, kedves öcsém, öcsém uram, (németesen: uram öcsém), szerelmes kis öcsém. Népszokás szerént az idősebb nőszemély a nálánál ifjabb nőt szintén öcscsének nevezi: öcsémasszony. Isten hozta kigyelmedet, édes öcsémasszony. Hogy van kedves öcsémasszony? Így a régieknél is. „Állonak vala kedeg Jézus kereszténél ű anyja és ű anyjának öcscsei, Kleofásné Mária, és Magdalnai Mária.“ Régi magyar Passio. (Toldy F. kiadása 57. lapon). Minthogy az öcs szóban a kisebb koruság teszi az alapfogalmat innen okszerüleg állíthatni, hogy rokon, vagy épen azonos a kicsinyítő öcs, ecs, acs, ocs képzővel. A keleti török nyelvben Zenker szerént: öke; sínai nyelven: csung, tí; mandsu nyelven: teou; mongolul: degö. Tájszokásilag, mely egyszersmind némi nyalkaságra vagy negédességre mutat, ,öcsém’ helyett: ecsém, vagy ěcsém, mit tótosnak annál kevésbé lehet tartani, mert a legtisztább magyarságu vidékeken is pl. a székelyeknél és Debreczen vidékén szokásban van.
