ONSZOL
ONSZOL, (on-sz-ol, v. no-sz-ol) áth. m. onszol-t. 1) Indulásra, mozgásra, menésre sürget valakit, különösen arra, hogy valamit tegyen. Útra, dologra, szorgalomra onszolni. Hagyj békét, ne onszolj. Arra onszolják, hogy katonává legyen. Miért onszolod őt, ha látod, hogy nincs kedve hozzá? 2) Kérve, könyörögve sürget valakit. „Onszollak tégedet Istenre, hogy engemet ne gyötörj.“ (Münch. cod. Márk. 5.). „És bizony egyebeket sokakat onszolván evangyelizál vala a népnek.“ (U. o. Luk. 3.). Ezen igének gyöke a távolságra, távolításra, mozgásra vonatkozó on, megfordítva no, mely indulatszó, s értelme biztatás, sürgetés, továbbra indítás, honnan noszol, nódít, nódúl, nógat származnak. Hangokban s némileg alapfogalomban rokon hozzá: vonszol, azon különbséggel, hogy a kit onszolunk, azt nógatni, továbbra indítani akarjuk, akit pedig vonszolunk, azt magunk felé indítjuk, s ezt a fuvó, vagyis itt szivó erejü, v hang látszik kifejezni. ,Onszol’ v gyökhangzóval másképen: unszol.
