NYUGAT, (2)
NYUGAT, (2) v. NYUGOT, (nyug-at) fn. tt. nyugat-ot. 1) Nyugvó állapot, s tulajdonképen azon igenév, mely ezen értelemben személyragozva akként divatos, hogy a végtagban levő a v. o kiesik: nyugtom, nyugtod, nyugta.
„Nincs nyugtom, nincs békeségem,
Lelket alig vehetek.“
Lelket alig vehetek.“
Kisf S.
A tárgyeset is ez értelemben: nyugot.
„Hasztalan van olvasásom,
Nyugtot nem lelek.“
Nyugtot nem lelek.“
Vörösmarty.
2) Átv. ért. az alkonyodó napnak, vagy más égi testeknek látszólagos lemenete a látkör alá, mintha nyugodni mennének, továbbá azon égtáj, melyen a nap bizonyos vidéken lakókra nézve letünik, napnyugat. „Mikor látandjátok a ködnek napnyugat felől költét.“ Müncheni codex. (Lukács XII.). Nyugtával kell dicsérni a napot. Szemközti ellentéte: kelet. (Km.). 3) Így neveztetik a földgömbnek azon félrésze is, mely a délvonal keletellenes oldalán túl fekszik, néha ,hon’ szóval öszvetetten: nyugathon, miszerént Európa nagyobb része, t. i. a párisi délvonaltól mérve keleten, ellenben a nagy tenger, és Amérika nyugoton vagy napnyugoton fekszik. Egyébiránt viszonylagos jelentése van, pl. Magyarország Erdélyhez képest nyugatra, Ausztriához képest keletre fekszik. Ezen szónak gyöke az elavult nyug v. nyugik, melyből úgy lett nyugat, mint a vele viszonyban levő kel, száll, támad, enyész igékből kelet v. napkelet, napszállat, naptámadat, napenyészet. A ,nyugot’ alak általánosb divatú; mint állapik igéből állapat helyett állapot.
