NYUGALOM
NYUGALOM, NYÚGALOM, (nyug-al-om) fn. tt. nyugalm-at, harm. szr. ~a. 1) Oly állapot, melyben valaki működni, testi, lelki erejét fárasztani megszünt. Erős munka után nyugalomnak adni magát. 2) Különösen: bizonyos szolgálattól, hivataltól menekült állapot. Az agg katonákat, tisztviselőket, nyugalomba helyezni. Nyugalomba vonulni. 3) Lelki, kedélyi állapot, midőn gonosz öntudat, vagy kedvetlen érzések, izgató vágyak nem háborgatnak valakit. Lelki nyugalom. Egész nyugalommal nézek jövőmnek elébe. Nyugalmát nem veszti. Ki nem lehet őt nyugalmából venni. Férfias nyugalommal bevárni és eltűrni a csapást. „Elménk s kedélyünk nyugalma a legfőbb, sőt az egyetlen boldogság, melyet a földön találhatunk.“ B. Eötvös J.
„Setét hajadnak árnyában nyugodtam,
S nyugalmam nem volt enyhe s békhozó.”
S nyugalmam nem volt enyhe s békhozó.”
Vörösmarty.
4) Állapot, midőn valakit külső bajok, alkalmatlanságok nem háborgatnak, midőn mások bántalmaitól menten békés életet él. Nyugalomra térni. Nyugalmát senki sem hábrítja. Már a régi halotti beszédben eléjön: „Es vezesse őt Paradicsom nyugolmabeli“ (nyugalmába).
