NÉMET, (1)
NÉMET, (1), fn. és mn. tt. német-ět, harm. szr. ~je. Neve azon közismeretü népségnek, mely magát Deutsch néven nevezi. Felső dunamelléki, rajnamelléki németek. Merő német, ki nem tud máskép, mint németül. Mint jelzővel több oly főnevek előtt élünk, melyek német eredetre mutatnak. Különösen jelent oly mesterembert, ki németek módja szerént dolgozik. Német szabó, varga, szücs. Innen a kézmívek ilyetén nevei is: német ing, német nadrág, német saru stb.
Mi e szónak eredetét illeti, már Tacitusnál eléfordul, (De Moribus Germanorum) a germán népnek egy ága nemet-es név alatt (az es latin többes). Úgy látszik, hogy a szomszéd szláv népek ezekről nevezték el az egész germánságot nemecz, njemecz-eknek. A törökben nemcse am. Némethon, és nemcselű, német. Hihetőleg a szlávból kölcsönöztetett a magyar német is. Horvát István s némely mások véleménye szerént a német szónak eredeti jelentése néma volna, mely a szlávban is nemavi, (nemuvi, nemluvi = nem beszél), minthogy kevésbeszédüek voltak, s maga a deutsch név a deuten igével rokon levén, ez a föntebbi vélemény szerént oda mutatna, hogy inkább jelek által, mint szóval beszéltek.
