MAGYAR-NYELV
MAGYAR-NYELV, (magyar-nyelv) Azon nyelv, melyet a szoros értelemben vett magyar faju népek, mint anyai nyelvet beszélnek. Magyar nyelven mondott beszéd, írt versek, könyvek.
Helyén lesz itten némelyeket elmondani a magyar nyelv sajátságairól, főképen a külföldiek kedveért, kik a magyar nyelv szellemét többnyire hibásan fogják fel, s nyelvünket különösen mármár zagyvalék nyelvnek keresztelték. Ily sajátságok:
1) A szóhangok bősége. Egyszerü önhangzóinknak mint írásjegyeknek száma 15, azonban szigorú megkülönböztetéssel 28. (l. Előbeszéd 35–46. lapokon.) Mássalhangzóink számát, melyek különben mind egyszerüek, nem mint pl. Adelung mondja, hogy a gy = dj (vagyok nem am. vadjok, ezt a magyar legfölebb vagygyok-nak ejtené) az írásban 25-re teszszük. De ha 4 v. 5-féle n-et vennénk föl mint a szanszkritban, melyek a magyarban is mind megvannak, pl. némileg különböző kiejtésü az n ezekben: leng, lent, lencse, lengyel, továbbá, ha a mássalhangzók legtöbbjét szellettel egyesítjük, mint szintén a szanszkritban, s mire nézve példákat a régi magyar írásban is találunk, különösen a g (gh), k (kh) és t (th) betűknél: akkor mássalhangzóink száma is jóval bővülne; és így mindkét rendü egyszerü szóhangokat összevéve, betűink száma mintegy 60-ra szaporodnék. Innen a magyarnak külföldön is elismert képessége idegen nyelvek tanulására. Ikerhangzók a tájnyelvekben szintén vannak ugyan, de azokat az általános nép- és írói nyelv nem ismeri. Az ai vagy ei hangok nem ikerhangzók; legfölebb néha a verselők kényszerüségből használják azokul.
2) Az egyszerü szógyökök száma, melyek mind egytaguak, tetemes részben hangutánzók, s melyek mindenikéből több szó ered, a két ezeret meghaladja. Lásd Előbeszéd 66–118. lapokon. (Pott nagyhirü nyelvész az egyes nyelvekben körülbelül ezerre teszi a gyökök számát). A magyarban igen számos egyszerü gyök már önálló szó is, példák a legegyszerübbekből (egy ön- és egy mássalhangzóval): ad, ág, ár, ás, az, el, én, és, is, íj, ív, íz, ok, öl, öt, ős, ül, üt, bő, bú, de, fa, fi, fő, fű, kő, nő stb. Sőt már csupán egyes hangok is szerepelnek önálló szókként ú. m. a, e (nemcsak mint mutató szócskák a nép nyelvében hanem a z elhagyásával mint mutató névmások is); a! valamely hang meghallása vagy felfogására figyelmeztető; á csudálkozást mutató, ě v. é kérdő, ó (v. óh) felkiáltó szócska; ó = régi; ő harmadik személy; s (v. és) kötszó, öszvesen kilencz lehető legegyszerűbb gyökszócska. De az elvont gyökökre nézve is megjegyzendő, hogy nem csak ezeknek, hanem ezek gyökelemeinek értelme is világosan kiérthető, pl. ro gyökelemből származnak: rom (mely újabb időben használtatik önálló szóul), rogy (önálló szó), ron (rongál, ronda, roncsol stb. szókban), roh (rohad; rohan stb. szókban), rok (rokkan stb. szókban), ros (roskad, rost stb. szókban), roz (rozzan stb. szóban), rosz (önálló szó), rob (robaj, robog stb. szókban), rop (roppan, ropog stb. szókban), valamennyiben vagy közvetlen s érzékileg valamely erős tompa hang (moraj) utánzása, pl. rogy, rohan, robaj, robog, roppan, ropog stb. szókban, vagy közvetve átvitelesen a romlás értelme rejlik. Innen a mi szógyökeinkre nézve teljesen alkalmazható amit Heyse mond: „Minél egyszerűbb azok (a gyökök) hanganyaga (v. teste), minél könnyebben vonhatók el a nyelvből, minél ismerhetőbb egyes hangjaiknak érzéki ősfogalma és jelképi jelentős ereje, annál ősrégibb valamely nyelv.“
3) A magyar nyelv a ragozott nyelvek osztályába tartozik ugyan (hiszen Bopp Ferencz kitünő nyelvész az árja nyelveket is ide számítja), azonban a ragok a tőszóval, részint némely hangváltozások sőt hajlítások, különösen pedig önhangzói egyezmény (Vocal-Harmonie), de mindenek fölött a hangsuly által, minthogy az értelmi hangsuly rendszerént a tőszó gyöktagjára hárul, s a ragok (és képzők) némelykor legfölebb csak a hangidomi hangsulyt veszik föl, egy szervi egészszé olvadvák. Példákul szolgáljanak a mondottakra e ragozások: haza, hazának (haza-nek helyett, az a á-vá s a nek nak-ká változván), madár, madarak (melyben a törzs utóbbi hosszú á-ja megrövidűlt), mindkét esetben pedig az értelmi hangsuly csak a tőszón s ennek gyöktagján feküvén: 
.
.
A magyar nyelvben állandó egyszerü névragok által az egyes és többes számu alanyeseten (nevezőn) kivül 20 egyszerü eset (casus) áll elé, ú. m. a) belviszonyt jelentő ragok által: ház-é (birtokos), ház-nak (sajátító), ház-nak (tulajdonító, helyesebben: háznakh), ház-at (tárgyeset.) A tárgyesetre nézve nagyon téves némely külföldi nyelvészeknek, kik a finnhez mérik a magyar nyelvet, azon állítása, hogy a magyarban tárgyeset (Objektcasus v. Accusativus) nem volna holott ez a magyarban állandóbb mint akár a hellén és latin nyelvekben is, melyekben, kivált a köznemü neveknél, a tárgyeset nem különbözik az alanyesettől.
b) kül- vagyis helyviszonyt jelentő ragok által, még pedig
aa) e kérdésre: hol, pl. ház-ban, ház-on, ház-nál;
bb) e kérdésre: hova, ház-ba, ház-ra, ház-hoz;
cc) e kérdésre: honnan, ház-ból, ház-ról, ház-tól;
dd), e kérdésre: meddig, ház-ig;
c) még némely más ragok által:
okadó eset (causalis): házért;
segítő (instrumentalis): házzal (= ház-val),
fordító v. változtató (mutativus): házzá (= ház-vá);
mutató: ház-ul; állapoti eset: ház-ként. Idejárul
d) a felkiáltó eset (vocativus), melyet nyelvtanaink egészen mellőznek, holott pedig ez azért lényeges és a nevező vagy alanyesettől rendszerént eltérő, mert gyöktagján mindig erős hangsulylyal jár, s az írásban utól rendszerént felkiáltó jellel fordúl elé, pl. 
Öszvesen tehát az egyes és többes számu nevezővel 22 egyszerü eset, melyek a többes számhoz ismét kapcsoltathatnak: házak-é, házak-nak, házak-at, házak-ban stb. Van még egykét rag, melyeket nem állandóan, hanem csak a körülményekhez képest használhatunk, ú. m. kor (régiesen: koron), kort és pl. éjfélkor, tavaszkor; astul, estül, pl. házastul, mindenestül; kép v. képen, pl. azonkép; szer, szor, pl. egyszer, százszor.
Azonban jegyezzük meg:
α) hogy a birtokos é ismét elfogadhatja a többi valamennyi állandó ragot, pl. házé-nak, házé-t, házéban stb.;
β) ha több birtokról van szó, azt éi raggal fejezzük ki, pl. ház-éi, házak-éi;
γ) ez ismét elfogadja a többi ragot: házéi-nak, házéi-t, házéi-ban stb.; és házakéi-nak, házakéi-t, házakéi-ban stb.;
δ) ugyanezen birtokosragok (é és éi) járulhatnak a személyragokhoz is, pl. házam-é, házad-é, háza-é, házunk-é stb.; továbbá: házam-éi, házad-éi stb.;
ε) mindezek ismét öszvetétethetnek a föntebbi egyszerü ragokkal is: házamé-nak, házam-ét stb.; és házaméi-nak, házaméi-t stb. Úgyhogy ha minden imént elésorolt esetet kiírunk, mintegy 800 névragozási eset, melyek mindenike külön grammatikai szót képez, fordúl elé a magyar nyelvben.
Az ígeragokra nézve is egyike a legdúsabb nyelveknek, s három rendszeres igeragozása (conjugatio) ú. m. alanyi (subjectiv), tárgyi (objectiv) és alany-tárgyi (subjectivo-objectiv vagyis szenvedő) páratlan rendszerességü az ismeretes nyelvekben. Igeformái tekintetében is pl. zár, zár-hat, zár-at, zá-rat-hat, zárog-at, zár-og-at-hat, zár-at-ik (zár-ath-ik), zár-at-hat-ik, zár-ód-ik, zár-ód-hat-ik, zár-koz-ik, zár-koz-hat-ik, alig lesz hozzá hasonlítható nyelv. Ígeidői közt a mutató módban (indicativusban) két egyszerü multja: zár-a, zár-t, az öszvetettekkel együtt pedig: zár vala, zára vala, zárt volt és zárt vala hat multja, kétféle jövője zárand, zárni fog, melyek a múltak ragait ismét fölveszik: záranda, zárandott, zárni foga, zárni fogott; három módja: mutató (létező), óhajtó (tehetségi) és kapcsoló (szükségességi) stb. stb. mind megannyi gyöngyei a magyar nyelvnek. Ide is illeszthető Heysenek azon mondása: „Azon nyelv régibb, melyben a ragok legkönnyebben elválaszthatók, s a legvilágosb és legerőteljesb hangalakkal birnak.“
4) A magyar nyelv ezen csodálatos bőségü név- és igeragozásban mind az önhangzók, mind a mássalhangzók nehéz kiejtésü öszvetorlódását, (torlatot és ürt) kerülni igyekszik, így pl. ,társtok’ helyett egy közbeszurattal társ-a-tok alakot, ,kérendték’, h. kérend-ě-těk alakot használ; ,adnaia’, ,kérneie’ ragozásokból lőn régente: adnaja, kérneje, a mai nyelvben pedig egybeolvasztva, adná, kérné.
5) Képzőjinek (formativum) dús gazdagságával szintén fölülmúl minden ismeretes nyelvet, úgyhogy az akadémiai nyelvrajzban (A magyar nyelv rendszere) egyszerü képzőként (elgondolva a különböző önhangzóktól, pl. ag, eg, ig, og, ög, üg képzőket csak egynek véve) mintegy 80, öszvetettekként pedig 200-nál több van följegyezve. Innen magyarázható végtelen képzékenysége új fogalmak kifejezésére, vagyis új szók alkotására.
6) A magyar nyelvben a mennyiség (szótagok hosszú vagy rövid volta) a hangsulytól tökéletesen független, úgyhogy hangsuly állhat rövid szótagon, és a hosszú tag lehet sulytalan, pl. király szóban a ki rövid és hangsulyos, a rály szótag pedig megnyujtásnál fogva hosszú és sulytalan, s némely külföldi nem is tudja helyesen ejteni. A hosszú tagot is nemcsak megnyujtás alkotja, hanem torlat (mássalhangzók torlódása, úgynevezett positio) is, pl. e szóban: fölséges az első szótag föl az ls egymás mellett közvetlenül következő két mássalhangzó miatt torlatnál fogva, a sé pedig megnyujtásnál fogva hosszú.
E sajátságot és elvet követve, a hellén és latin versmértékeket az ismeretes nyelvek között egyedül csak a magyar képes tökéletesen utánozni.
7) Hangsuly, vagyis hangnyomaték tekintetében szintén nem ismerünk nyelvet, mely akár az észtan, akár a zeneiség kivánalmait jobban kielégítné, mint a magyar, melyben mind az értelmi (észtani), mind a nyelvtani, mind a hangidomi (rhythmusi) elemek tökéletesen ki vannak fejlődve, s fokozatára nézve is háromféle: erős, gyönge és mély. Lásd némely szabályait és példáit HANGNYOMATÉK alatt.
