LŐCS, (1)
LŐCS, (1), (le-öcs v. le-ös) fn. tt. lőcs-öt, harm. szr. ~e. Többé kevesbbé görbe fa, melynek egyik vége a szekér oldalának felső részét a kidőlés ellen tartja, az alsó vége pedig karikás, és a tengelyt övedzi. A magyar a lőcscsel különösen a görbeség fogalmát kapcsolja öszve, innen lőcsláb am. görbe láb, lőcs kezü am. görbe kezü, lőcs orru, kinek orra közepe kigörbed. Odább állott a lőcs árával (km.), azaz eltakarodott. A lőcs finnül: luukka, és németül a szekereken: Leiste, melynek több mellékjelentéseit egybevetvén Adelung, azt a Latte, (lécz) Laden szókkal rokonítja, miszerént a magyarban is hasonló volna hozzá a lécz. Molnár A. latinozata szerént subscus in curru, mintegy alozó, vagyis az oldalról lefelé eresztett fa. Valószinü, hogy a magyar lőcs gyöke le, melyből lett le-ős melléknév, öszvehúzva lős, végre lőcs. Nem lehet kétkedni róla, hogy a magyarban az s és cs gyakran fölcserélődnek, mint: csajka, sajka, csuta, suta; a szók közepén: szököső, szökcső, szürösöl, szürcsöl, lépeső, lépcső; továbbá oly szók végén, melyek melléknevekből lettek főnevek, mint: bogás(kóró), bogács(kóró), tanás tanács, kovás kovács, babós babócs, stb. E szerént a lőcs am. lefelé hajló t. i. fa le-ős, lős, lőcs. A felhérczet pedig onnan nevezte a magyar, mert azon szokott a lovas szekérre fellépni. V. ö. FELHÉRCZ.
