LEB
LEB, fn. tt. leb-ět, harm. szr. ~je. Valamely vékony, könnyü, hajlékony testnek gyönge, finom mozzanata. Ebből erednek: lebeg, lebben, lebbent, lebenyő, lebel, lebke, s átv. értelmü lebzsi, lebzsel. Legközelebbi rokona: lev, melyből leveg, levegő, mintegy ‘lebegő’ erednek. Gyökeleme a könnyü mozgást jelentő le, melyből lett, ha tetszik, az igeneves le-ő, hangváltozattal le-v, le-b, s nyomatékosan kettőzött b-vel lebb. Minthogy e szó, és származékai oly testek mozgását jelentik, melyek vékonyak, laposak, innen másod értelmök laposra kinyujtott vékonyság, s rokon vele közelebbről: lep. Rokon továbbá láb, melyből lábbó stb. valamint lob is, melyből lobog, lobogó, lobban, lobbantyú stb. erednek, azon különbséggel, hogy ezekben nagyobbféle mozgás az alapfogalom. Újabb időben némely öszvetételekben a ‘légtünemény’ (meteor) értelmében kezdik használni, pl. lebkő (de ez jobban: légkő), lebisme, lebtan.
