LÁNG, (1)
LÁNG, (1), (lán-g v. lán-og v. lan-og, rokon vele a felhangu len-g) fn. tt. láng-ot, harm. szr. ~ja. Eredetileg rövid: lang, mint Erdélyben csaknem általán, s némely származékait Magyarország vidékein is használják; mint Kemenesalon és Csalóközben a lángos nevü sütemény langoló v. langaló. Jelenti az égő testből mintegy kifolyó legfinomabb, s legélénkebb, lobogva mozgó (lengő) tüzet. A meggyuladt lőpor, szalma lángot vet, lángra kap. Vörös, halavány, kékes láng. A lángokat lobogtatja a szél. Magasra szálló láng. Lángba borúlt a város, az ég. Tiszta lánggal égő gyertyaszál. Lángoszlopok emelkednek a tűzokádó hegy torkolatából. Átv. ért. 1) leggyulékonyabb szesz, mit különböztetésül a vegyészek röviden lang-nak (alcohol) neveznek. 2) Bizonyos dolgoknak legfinomabb részei, pl. liszt lángja, a legfinomabb liszt; lángelme, lángész, igen kitűnő, magas ihleltségü elme v. ész. 3) Mondják némely indulatokról, melyek a vért rendkivüli mozgásba hozzák, különösen a haragról és szerelemről. Emészti szivét a szerelem lángja. Lánggal égő szerelem. Haragja lángra, gyuladt.
„Láng az éneklő, heve forr dalában.”
| Berzsenyi. |
„Míg honja bolyongani hagyja, kihal
Bús éneke, tört szive lángjaival.”
Bús éneke, tört szive lángjaival.”
| A magyar költő. (Vörösmartytól). |
4) Mondjuk hirtelen kitörő polgári mozgalomról. A forradalom egyszerre lángra kapott. A láng, mint az érzékeket fölötte gyönyörködtető tünemény, a költői nyelvben nagy szerepet játszik.
E szónak alakja gyaníttatja, hogy eredetileg gyakorlatos ige volt, lan-og, mint ég (ardet) e-eg. Mindkettőben alapfogalom a mozgás, azon különbséggel, hogy az ég egyszerü, kevésbé élénk, a lanog v. lang ellenben lengő, lobogó hányakodást jelent, mit a mozgékony l hang jellemz, valamint a latin lumen, német lohen, s a hellen ϕλ⌠ξ, latin flamma szókban; mely utolsókban az előre tett fuvó hang egyszersmind ezen tüneménynek fuvalmányi, szelleti, folyami természetét fejezi ki. Sínai nyelven liáng am. a latin ‘splendens’ (tündöklő).
