KALAPÁCS
KALAPÁCS, (kalap-ács) fn. tt. kalapács-ot, harm. szr. ~a. Törzsöke a kemény ütést, csapást jelentő s hangutánzó kalap vagy klap, miért több nyelvbeli szókban, mint hangutánzó, megvan jelesen héberül halmúth, kelapóth (mallei), görögül χολαπτω, németül klopfen, tótul klopat, stb. t. i. az erős kopogás, kalapálás hangja. Jelent verő, ütőeszközt, melynek lényeges része, a fej, egyenes szögben nyélbe van ütve. Kalapács feje, és nyele. Fa kalapács, vas kalapács. Nagy, kis, czifrázó kalapács. Kovácsok, lakatosok, ezüstmivesek, bodnárok kalapácsai. Kalapácscaal beütni, beverni a szeget. A kovácsok nagy kalapácsa tulajdonkép pőröly. Óraütő kalapács. Kovácsot illet a kalapács (Km.). Kovács, kalapács, minden héten hét korbács. (Gúnyrím).
