HAJLÍTÁS
HAJLÍTÁS, HAJLITÁS, (haj-ol-ít-ás) fn. tt. hajlítás-t, tb. ~ok. 1) Cselekvés, mely által valamit hajlítunk. V. ö. HAJLÍT. 2) Nyelvtanilag am. a névnek eset és szám, s az igének mód, idő, szám és személy szerénti módosítása (flexio), mi a magyar nyelvre nézve név- s illetőleg igeragozás-nak is mondatik. Szorosan véve, a nyelvészek hajlításnak csak azon módosúlatot tartják, amely újabb hangnak a szóhoz járulása nélkül leginkább csak az önhangzónak a szó belsejében átváltozása által alakúl, (belső hajlitás) és főképen a sémi nyelvek sajátja, például az arabban bejtün (pajta, ház), bejtin (háznak), bejten (házat), a többesben: büjútün (házak, de itt már út taggal szaporodott is), büjútin (házaknak), büjúten (házakat); igéknél: naszar-a (segélt, férfiról), naszar-te (segéltél, férfiról), naszar-tü (segéltem), naszar-ú (segéltek, férfiakról), naszar-tüm (segéltetek, férfiakról), naszar-ná (segéltünk). Íme itt már csupa ragok vannak, még pedig épen úgy, mint a magyar és más nyelvekben, a személyes névmások némi módosúlatai. A jelen és egyszersmind jövő pedig így áll: jenszuru (segél v. segélend), tanszuru (segélsz), anszuru (segélek), janszurúne (segélnek), tanszurúne (segélték), nanszuru (segélünk, az első személyek akár férfiról, akár nőről, a többiek e példákban férfiról mondatnak). Itt az előbbi törzs naszar-a, némi belső változáson ment ugyan keresztül: -nszuru; de a személyek megint csak ragozás (előragozás) által alakúltak, melyek csak ismét a személyes névmások módosúlatai. Általán az idők s módok mutatnak ugyan a héberben s arabban is némi belső alakulást, pl. a módokra nézve is: héber kátal, arab katala (ölt), héber hiktíl (öletett, miveltető), arab kutila (öletett, szenvedő), arab maktulun (öletett, részesülő), de a személyek, mint föntebb látók, már csak ragozás által állanak elé. Tehát íme még az arabban s héberben is, ugyancsak gyéren mutatkozik az elhíresűlt belső hajlítás. Még gyérebb, s nem is valódi az az árja nyelvekben, a honnan Bopp Ferencz, a legjelesb nyelvészek egyike, az árja családot is csak a ragozott nyelvekhez sorozza; pl. a latinban: domin-us, (az us csak nominativusi rag), domin-i, domin-o, domin-um, domin-orum, domin-is, domin-os. Vagy: am-o, am-a-s, am-a-t, am-a-mus, am-a-tis, am-a-nt; ama-vi is általános véleménynyel am. ama-fui; ama-bam-ról szintén azt tartják, hogy az nem más, mint ama-fuam, (ez utóbbi is fu gyöktől). Csupa ragozások. Vagy magában a szanszkritban: szvana-sz (szó, hang, az sz nominativusi rag), szvana (megszólító eset, vocativus), szvana-n (szót, hangot), szvana-szja (szónak, hangnak), szvaná-sz (= szvana-a-sz, szók), szvaná-n (szókat) stb. S igéknél: laj-ámi, (hellénül λυω), laj-aszi (λυεις), laj-ati (λυ-ει), laj-ámasz (λυ-ομεν), laj-atha (λυετε), laj-anti (λ-ουσι); vagy időknél, pl. imperfectum: a-laj-an (ε-λυ-ον), a-laj-asz (ε-λυ-ες), a-laj-at (ε-λυ-ε), a-laj-áma (ε-λ-ομεν) stb. Hol van mind ezekben a belső hajlítás? Azonban néhutt a rövid önhangzó megnyujtatik, pl. aoristus: a-lái-s-an (ε-λυ−σ−α), a-lái-s-isz stb. ezen kívül az eléadottakban a hajlitás mind csupa ragokkal, t. i. vagy utó- vagy előragokkal történik. (Az előragnak augmentum a neve, s ez a föntebbi példáknál a szanszkritban a, a görögben ε, melyekről némely nyelvészek igen érdekes fejtegetését a MULT czikk alatt fogjuk ismertetni, minthogy a magyar egyik múlt raga a vagy e tökéletesen öszveüt a föntebbi augmentumokkal; ugyanis a-laj-an vagy hellén ε-λυ−ον szóban az a és ε múltat jelentő előragok laj és λυ gyökök, an és ον első személy raga). Leginkább mondható belső hajlításnak nehány igében, némely idők azon módosúlata, midőn a gyök betüiből (hangjaiból) egyik vagy másik kiesik, vagy pedig másképen: a gyök új betüt vesz közbe, azaz ami egyre megyen: ily igékben két gyök vétetik alapúl, pl. a hellen λειπ gyök egyszerűen λιπ; emerről azt tartják a nyelvészek, hogy az aoristusban a rövid ι a gyors vagy rögtöni időmozzanat jelölését, amabban pedig az ikerhangzó ει a jelenben és imperfectumban a tartósét jellemzi. (Die Emveiterung des Stammes ist symbolischer Ausdruck der Dauer. K. W. l. Heyse. System der Sprachwissenschaft. §. 230.). Hasonló módon kétféle gyökük és alkalmazásuk van τπτ−ω, βαλλ-ω, ϕευγ-ω stb. szóknak; ezek aoristusai: ε-τυπ-ον, ε-βαλ-ον, ε-ϕυγ-ον; másoknál a hosszú önhangzó röviddé leszen, pl. ληϑω-ból ε-λαϑ-ον.
Hanem a hellenben is, mint tudjuk, az igék nagyobb részének aoristusa is, (az augmentumon kívül) nem az érintettekhez hasonló belhajlításon, hanem ragozáson alapszik, t. i. a személyragok előtt (a magyar t-hez rokon) σ hangot veszen fel, mint σει-ω ε-σει-σ-α, παιδει-ω επαιδευ-σ-α.
A magyarban a szóknak belsejében ragozás alkalmával történni szokott számos változások elég példájit mutatják, legalább az árja nyelvekéihez hasonló belsőbb hajlitásoknak is, mint apa apá-m, apá-t, apá-k, apá-nak, (a rövid önhangzó megnyujtatik); vagy ló lo-v-am, lo-v-ak, (a hosszú önhangzó megrövidűl, azonban a megnyujtás helyett egy lágy mássalhangzót v-ét veszen magához); vagy tó ta-v-am, ta-v-ak, (az ó már más rövid önhangzóvá, a-vá is változik); vagy ég eg-et, eg-em, (a tőszóbeli hosszu é, rövid e-vé változik – ékvesztés –; vagy álom álm-ot, álm-ok, (a törzs vég tagjában levő o önhangzó kiugrik – hangugratás –); vagy lélek lelk-em, lelk-et, (ékvesztés és hangugratás egyszersmind). Egyébiránt véleményünk szerént a hajlitás lényegét a törzsben, nem egy vagy más betühangnak elváltozása, avagy kiesése, avagy közbeszúrása, hanem az így alkotott szónak egységbe, egy egészbe olvadása teszi, s ezt a magyarban hangsuly eszközli, minthogy minden egyes szóban, ha még oly hosszuvá nyúlnék is az ragozás által (vagy képzés által is), csak egyetlen egy fő hangsuly van, t. i. a gyöktagon, pl. ebben: halhatatlanságnak, a fő hangsuly a hal gyöktagon fekszik rendszerént a szófüzési elhelyezésben is; a többiek közől ha egyetlen egyre sem fektetünk is valamely sulyt, semmiféle magyar ember nyelvérzését nem bántja; azonban némely sulytalan tag vagy tagok közbeszurásával valamely gyöngébb hangsulyt a 3-ik és 5-ik tag, avagy magukban külön-külön a 4-ik vagy 5-ik tag is megbír. Egyébiránt is, mindenki meg fogja engedni, hogy ezen viszonyításban: atyánk, sokkal tökéletesebb az egység, mint pater noster és Vater unser v. unser Vater-ben; s amattól különbözik: mi atyánk, mint különbözők: kérek és én kérek; sőt ez utóbbinak, mint minden magyar ember érzi, ismét különböző értelme van, a szerént, amint a hangsuly vagy az én vagy kérek szón fekszik. Amaz esetben azt teszi: én vagyok aki kérek, emebben: az én részemről, pl. ön parancsol, én kérek; amannak (én kérek), ellentéte: nem Péter vagy Pál vagy bárki más, és tagadója: nem én kérek; emennek (én kérek), ellentéte: én nem parancsolok vagy követelek, és tagadója: én nem kérek vagy: nem kérek én. S én nélkül csak a kérek szó ismét mást jelent. Ilyen a magyar nyelv! V. ö. HANGSULY.
