FAL, (1)
FAL, (1), fn. tt. fal-at. Szilárd, tömör anyagból, különösen kőből, téglából, gerendákból stb. öszveillesztett, rakott épitmény, melynek magassága aránylag jóval nagyobb, mint szélessége, s valamely térnek keritésére, elzárására, elválasztására szolgál. Főfal, mórfal, téglafal, sápfal, sövényfal, fenékfal, utczafal, kerítésfal, olaszfal. Négy fal, négy szem közt sok történik. (Km.) Falra borsót hányni. (Km.) Falra mászni. (Km.) Falat rakni, vonni, vakolni, meszelni. Azért nem verem falba fejemet. (Km.) Nem hagyja magát faltól (km.), azaz nem huzódik fal mögé, mint a rosz tanuló vagy rosz harczos. Átv. ért. akadály, elválasztó eszköz. Lerontani a falakat, melyek gátolják honi iparunkat.
Származékai: falas, falaz stb.
A fel szóval azonos, egyébiránt rokonnak tekinthető vele a szanszkrit val vagy vall (fed, tart, támaszt), latin vallus. Lehet vál is, mintegy: választó.
