ÉP
ÉP, mn. tt. ép-et. 1) Aminek minden részei eredeti romlatlan állapotukban megvannak; egészséges. Ép ember, ép test. Ép gyermeket hozni a világra. Ép erővel, egészséggel lenni. Ép kézzel, lábbal megszabadulni a veszélyből. Ép alma. Nincs egy ép ruhadarab rajta. Elég szép, a ki ép. (Km.). Vétetik átvitt értelemben is. Ép szűz. Ép erkölcs. 2) Mint az épít, épül stb. szók gyöke, am. valami öszveszerkezett, öszverakott egész. V. ö. ÉPÍT, ÉPŰL stb.
Származékai: épen, épít, épség, épűl stb.
Rokonúl tekinthető a szanszkrit: jiv (fennáll; él), hellén: βιος, a török: ev épület vagy ház értelemben stb.
