BÁN, (2)
BÁN, (2), áth. önálló gyök, m. bán-t. 1) Fájlalja, sajnálja, hogy valami roszat cselekedett, vagy hibát követett el, vagy valami teendőt elmulasztott. Bánom, hogy tanácsodat nem követtem. Várj, várj, megbánod te még ezt. Szánom-bánom bűneimet. Hogy dolgod meg ne bánd, a nyomorultat szánd. Km. Soha se bánd biz azt. Eb, aki bánja. Jaj de bánom, hogy erre az életre adtam magamat. Késő bánnod, amit helyre nem hozhatsz. Harmadnapig dínom-dánom, holtig való szánom-bánom. Közmondás a szerencsétlen házasságról. 2) Szélesb ért. akármi kedvetlen dolgon szomorkodik, sajnálkodik. Ha meghalok, sem bánom, úgy sincs engem ki szánjon. Népdal. Eb is bánja az orrát, ha t. i. megütik. Aki bánja, tegyen róla. Bánja béka a deret, nem tetszik neki. 3) Gondol valamit, aggódik rajta. Bánom is én! Mit bánom én? Nem bánom, tégy amint tetszik. 4) Nincs ellenére, ráhagy valamit. Nem bánom, ha eljösz. Nem bánom, menjünk. Eredetileg bá indulatszóból eredett, mint e kedélyre vonatkozók is: szán, sajnál, vajh! hajh, bár, jaj! Rokonnak látszik vele a latin poen-itet. V. ö. BÁNIK.
