~ ÁR
~ ÁR, párhuzamos vékonyhangu társa ~ ÉR, termékeny szóképző, mely fő és mellékneveket alkot 1) igékből: buv-ár, nyuz-ár, rov-ár, foly-ár, csapl-ár (csapol-ár), buzg-ár, sziv-ár(og), kajt-ár, hajts-ár. csisz-ár, hat-ár, szakad-ár, csapod-ár, folyond-ár, bogl-ár (bogol-ár), füz-ér, üz-ér, tölts-ér, tünd-ér, felleng-ér. Ezekben az illető igék részesülőjének módosítása, s bizonyos cselekvési szokottságot, hajlamot, képességet, illetőleg gyakorlatot fejez ki, pl. buvár, nyuzár, rovár, aki buvni, nyúzni, róni szokott, vagy képes, azaz gyakorlatilag buvó, nyúzó, rovó. Ezen alapfogalomnál fogva egyeznek vele a szintén igékhez járuló latin: or, mint: sartor, szabó (szab-ár), sutor, lector, cantor, stb. a német: er, mint: Taucher, buvár, Treiber hajtsár, Trichter töltsér, stb. a szláv: ár, ír, pl. bludár bujdosó, piszár iró, rovár, krajtsír szabó. 2) Elavult vagy elvont gyökökből, mint: mad-ár, bog-ár, ag-ár, kos-ár, gyap-ár, sud-ár, sugár, lajh-ár, szik-ár, hin-ár, gun-ár, sop-ár, sov-ár, pozs-ár, száty-ár, led-ér, eg-ér, gyök-ér, süg-ér, feh-ér, köv-ér, feny-ér, vez-ér, stb. Némelyekben ezek közől ékvesztő, vagyis eredetileg rövid ar er, mint: mad-ar-ak, bog-ar-ak, ag-ar-ak, kos-ar-ak, sud-ar-ak, eg-er-et, gyök-er-et, stb. 3) Önálló nevekből képez bizonyos tárgyakkal bánó, foglalkodó személynevet, kézmivest, ú. m. kád-ár, bod-nár, (bodon-ár) tim-ár, kulcs-ár, tüz-ér, göröncs-ér, tőzs-ér. Ezen értelemben leginkább a szláv, azután a német és latin nyelvekkel egyezik, pl. csizmár csizmadia, klobucsár kalapos, kolár kerékgyértó, remenár szíjgyártó; Gärber timár, Färber festő, Wagner kocsigyártó; sutor, sartor, torneator, stb. 4) Több, idegen nyelvekből kölcsönözött szók végszótagát képezi, mint: káplár, bognár, zsandár, czégér, hóhér vagy hóhár, pallér, gavallér. Mindezekről részletesebben, s az ar, er, or, ör képzőkkel öszvefüggésben, l. R, képző.
