Á, (1)

Teljes szövegű keresés

Á, (1), kisded alakban á, második bötü a magyar ábéczében. Mint hosszú önhangzó hangmértanilag annyi időmozzanatú, amennyi két rövid a, pl. bá băbă, pá păpă. Közönséges tisztább beszédben tátott szájjal ejtett élesebb nemű nyilt hangot fejez ki, melyet azonban némely tájbeliek, neveztesen a palóczok, barkók, stb. vontatott hangu öblös szájjal aa, aá, oa, oá, uá, gyanánt ejtenek. A mélyhanguak osztályába tartozik, s magashangon hangrendileg párhuzamos társa a hosszu é. De az é nyelvünkben kétféle, a) tompább vagy zártabb hangzatú, mely tájejtéssel í-re nem szokott változni, pl. az ér (rivus, vena) szél (ventus), egér, kerék, szókban, b) élesebb vagy nyiltabb, mely több vidéken í-vel cseréltetik föl, pl. ér (pertingit), szél (margo), bér, vér, vég, verés, ütés. Ezen hasonlatnál fogva gyanítható, hogy hajdan, midőn az eredeti nyelvérzék finomabban működött volt, kétféle hosszu á létezék, és pedig (az é mint párhuzami kulcs után indulva) tompa á 1) az ékvesztőkben, mint tér teret, dér deret, sár sarat, nyár nyarat, egér egerek, agár agarak, kenyér kenyerek, kosár kosarak, 2) azon ragok és képzők előtt, melyek e a végzetű nevekhez járulnak, mint: kepe kepék, kapa kapák, kepét kapát, kepém kapám, kepével kapával, kepéhez kapához, kepénél kapánál, kepén kapán, kepére kapára, kepés kapás, kepéz kapáz, kepécske kapácska, 3) a gyakorlatos él ál igeképzőkben, melyek t. i. igékhez ragasztatnak, mint: üldögél, álldogál, mendegél, járdogál, eddegél, iddogál, melyeket a régiek röviden is használtak: üldögel, álldogal, stb. 4) a második személyü él ál igeragban, midőn mássalhangzóhoz járul, pl. mentél, jártál, vertél, csaptál, egyél, igyál; elmélkedjél, gondolkodjál, ezeket szintén némely tájakon röviden ejtik, sőt elemzés szerint csak így is helyesek, 5) a nél nál, vé vá ragokban: szegénynél, gazdagnál, kő, ló, 6) az é á helymutató ragokban: fölé, mögé, alá, melyek eredetileg, és némely tájejtéssel rövidek, mint a hasonló, messz-e, od-a, tov-a, haz-a szókban. Az ért, ig névmódosítók előtt tájszokásilag rövidek: kefe-ért, kepe-ért, fa-ért, munka-ért, fa-ig, háza-ig, ország szerint rövidek pedig a kor, ság, ség, beli, és i képzők előtt: mente-kor, járta-kor, renyhe-ség, lusta-ság, megye-beli, gulya-beli, hetye-i, buda-i. Honnan hasonlat szerint gyaníthatni, hogy a 2)-dik pont alatt elszámlált ragok és képzők előtt eredetileg rövidek voltak: kapa-val, kepe-vel, kapa-nak, kepe-nek, stb. Később kapa, kepe stb. szókhoz némi gyönge utóhehentés (spiritns lenis) járult: kapah, kepeh mint ennek világos bizonysága több régi nyelvemlék, pl. a Báthori bibliája, debreczeni legendás könyv, és némely más nyelvek, pl. a persa nyelv, melyben az önhangzón végződő szók mindig h-t veszen föl utól. Így lőn kapah-nak kepeh-nek alakokból egy szóvá olvadtan kapának kepének.
Élesebb é, következésképen hangrendi párhuzam szerint élesebb á hangzik bizonyos képzőkben, melyek é-je í-re szokott tájejtésileg változni, milyenek ék ák: mellék, környék, czulák, fonák, ély ály: fekély görvély, osztály nadály, ény ány: legény, kötény, vágány, csákány, ész ász: kertész, ökrész, juhász, kanász, ész ász igeképző: csenevész, kotorász, és ás: verés, heverés, marás, takarás, mény mány: vetemény, eredmény, hagyomány, vény vány: kérvény, törvény, látvány, halvány, ség ság: szépség, bőség, jóság, csúfság, énk ánk: élénk, félénk, nyalánk, falánk.
Az igeragozásban élesek, midőn két vagy három önhangzóból húzódnak öszve: verék = vere-ek, verél = vere-el, verénk = verě-enk, verétek, verének; marék, marál, maránk, marátok, marának; verém = vere-e-em, veréd= vere-e-ed, veré = vere-e-e, vagy ver-é-j-e, marám, marád, stb. hasonlóan: vernék, marnék, vernél, marnál, vernénk, marnánk. Mindezek szabatos kiejtésére a kulcsot azon é szolgáltatja, mely tájejtéssel, és elterjedt régi szokás szerint í-vel váltakozik, s melytől Heltai és Erdősi a másik hosszu é-t különös jegy által különböztették meg, pl. a kéz, ég (coelum) fenék szókat Heltai ilyformán irta: kęz, ęg, fenęk, Erdősi pedig: kęz, ęg, fenęk.
Az á némely szókban tájszokásilag é-vel cseréltetik föl: tovább tovébb, arrább arrébb, odább odébb, hamarább hamarébb, hátrább hátrébb, rákász rákész. Némely gyökszókban és képzőkben rövid a helyett divatozik: hágy = hagy, ád = ad, ápol = apol, láng = lang, árpa = arpa, ángolna = angolna, óriás = órias, uriás = urias, kaczkiás = kaczkias, fuvát = fuvat, korlát = korlat, magyarán = magyaran, igazán = igazan, fonál = fonal. Különben több gyökszóban a rövid a-tól egészen különböző alkatrész, melyet értelemváltoztatás nélkül fölcserélni nem lehet, pl. ezekben: ág ag, ágy agy, vágy vagy, hál hal, csáp csap, már mar, tár tar, rág rag, nyál nyal, váll vall, tág tag, tár tar, kár kar, kánya kanya, bánya banya, stb. Más részről az á és é több rokonértelmű szóban mint egymásnak változatai fordulnak elő, pl. ár (pretium), érték (valor), bér = fizetett ár; sár csér; vág vég; tár tér; vás vés; táv tév; láb láp; fonák fenék; kágyló kágyó, kégyó, csáp csép, stb.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT