AGY
AGY, fn. tt. agya-t. A fej azon csontnemű, szilárd, félgömbölyű része, mely a velőt foglalja magában, s rendesen koponyának mondatik. Innen agyvelő am. az agyban foglalt velő. „Vas vesszővel ő fejét vereté, hogy az agya velője orráról kijár vala.“ (Nádor-codex). Erre, mint az élet és elme székhelyét tartalmazóra vonatkoznak: Agyba főbe verni, agyonütni, vágni, szúrni, csapni, legyinteni valakit, azaz úgy fejbe ütni, csapni, stb. hogy meghaljon. Agyonkínozni, gyötreni = halálra. Agyon ázni, fázni = csaknem halálosan. Agyon nevetni, sírni magát. Agyon hajszolni cselédét, barmát = majd halálra hajtani. Agyafúrt ember. Vert viszi veretlent, agyafeje töretlent. Km. Vétetik egész fej helyett is. „Verék a nádat és verik vala ő agyához“ azaz fejéhez. (Münch. codex).
„Agyamban egyik őrült gondolat
A másikat viharként kergeti.“
A másikat viharként kergeti.“
| Vörösmarty. |
Innen átv. ért. 1) valamit mintegy velő gyanánt tartalmazó üreg. Kerék agya, melybe a tengelyt eresztik. Kerék agyáig való sár. Puska agya, azon homorú üreges fa, melybe a puskacsőt fektetik. 2) a koponyának lágy fehér anyagból álló velőnemű tartalma, agyvelő, t. i. tartalmazó a tartalom helyett. Nagy agy, mely két részre, jobb és baloldalira oszlik; kis agy, máskép agyacs. Innen átv. ért. tök agya = béle.
Első jelentésénél fogva talán eredetileg a magashangú hegy, azaz tető, mint a testnek felső része, oly fogalmi viszonynyal, mint fel és fej, innen agyfa = az épület legtetején elnyúló fa. Miszerint rokonságban van vele a szanszkrit: gad, mely azt teszi: kitetszeni. Az agy ma is fenhangú egy szóvá változik ezekben: egyebugyál = agyabugyál, egyel = agyal.
