ú [1]

Teljes szövegű keresés

ú [1] főnév ú-t, ú-ja
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: ajakkerekítéssel, a nyelv izmainak erősebb megfeszítésével képzett felső nyelvállású, mély, veláris, hosszú magánhangzó (pl. a rút szó magánhangzója). Hosszú ú; az ú ejtése, képzése.  Az ó hang, tiszántúli ajkon, tudtomra csak egy szóban változik ú-ra, s ez éppen a szerencsétlen lú. (Arany János) [A magánhangzók szonettje.] Ú!: – az isteni tenger nyugodt, gyűrűző tánca, | nyájjal hintett fenyér csöndje, tudósok ránca | a békés homlokon, mit alkímia tép föl. (Tóth ÁrpádRimbaud-fordítás)
II. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a teljesebb magyar ábécének az u és az ü közé eső harminchatodik betűje; nyomtatott alakja: ú, Ú. Kis (hosszú) ú; nagy (hosszú) Ú.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT