szótalan
szótalan melléknév és határozószó
I. melléknév -ul, -abb (ritka, választékos)
1. Olyan <személy>, aki természeténél fogva nem szeret beszélni; kevés beszédű, szűkszavú, csendes, hallgatag. Szótalan ember. A komor és szótalan férfiú arca … kiderült. (Gyulai Pál) Tisztán hallszott a szótalan szelíd Rózsika hangja, amint … panaszolva beszélt valakihez. (Petelei István) A lány ott állott a sarokban komoran … kellemes, szótalan teremtés volt. (Móricz Zsigmond)
2. Csendben levő, szótlan (1) <személy>. Ferkó meghökkenve, első pillanatban szótalanul állt. (Eötvös József) [Nagyanya] szótalan volt, mama ideges. (Kaffka Margit)
3. (irodalmi nyelvben) Olyan <hely>, ahol semmi zaj nincs; csendes, hangtalan. Hol máskor oly zsibongás szokott lenni – egész szótalan a tér. (Tolnai Lajos)
4. (irodalmi nyelvben) Arckifejezéssel v. mozdulattal kifejezett <megnyilatkozás, érzés szándék.> Kérte szótalan fahászával, hogy legyen segítségére ez órában. (Jókai Mór) A kovács … bámulva állt meg a kocsi előtt … Szótalan büszkeséggel nézte ezt … Borus Ferenc. (Tömörkény István)
II. határozószó (választékos) Beszéd nélkül. Szótalan egymással nagy utat menének. (Arany János) Most itt ülünk siralomházi lelkek, És nézzük egymást hosszan, szótalan. (Vajda János)
szótalanság.
