rebeg
rebeg [e-ë] ige -tem, -ett, -jen [e, ë, ë]
1. tárgyas <Meghatottságában, felindulásában> akadozva és nagyon halkan mond vmit. Rég volt, igaz, midőn e jegenyék Árnyékain utószor pihenék … Midőn az ősi háznak küszöbén A búcsu tördelt hangját rebegém. (Petőfi Sándor) Kétszeri mondást – mint lebüvölten – Hallgat el, aztán így rebegi: „Bárczi Benőt én meg nem öltem …” (Arany János) Maga tisztességes fiatalember … – Köszönöm ezt a nyilatkozatát, – rebegte Pityó. (Gárdonyi Géza) || a. (tárgy nélkül) (ritka) <Felindulásában> nagyon halkan, akadozva beszél v. így ejti ki a szavakat. A bús hölgy … képe Elsárgúlt … S még csak még alig nyitván ajakát, így szóla rebegve. (Vörösmarty Mihály) A fiú álmodott, álmában rebegett, szempillái alól két könnycsepp szűrődött át. (Jókai Mór)
2. tárgyatlan (ritka) <Mondanivaló> halkan, akadozva hangzik. Ily mentség ajakán rebegett a vénnek. (Arany János)
3. tárgyatlan (ritka, népies) Reszket, remeg. Melinda rebegve ténfereg kifelé. (Katona József) Koros ember gyengül, rebeg az mindentül. (Arany János) Ha kacagott, rebegtek az orrcimpái. (Petelei István)
Igekötős igék: elrebeg; végigrebeg.
rebegés; rebegett; rebegő.
