punktum
punktum főnév és mondatszó (régies írva: punctum is)
I. főnév -ot, -a (elavult)
1. Pont (I. 3). Szorgalmatosan rakja fel a kommákat [= vesszőket] és punktumokat. (Tolnai Lajos)
2. Fordulópont; pont. A te életed csak egy punctumon áll. (Csokonai Vitéz Mihály–Schikaneder-fordítás)
II. mondatszó (bizalmas)
1. <Határozott, indulatos beszédben a kijelentés v. felszólítás nyomósítására:> nincs hozzátenni valóm, ez már elintézett dolog; nincs helye ellentmondásnak; kész (I. 8). Megmondtam, punktum! Itthon maradsz, és punktum. Nem adok pénzt, punktum. [A leányomból] Ékesyné lesz, és azzal punktum. (Eötvös József) A boszorkányoknak el kell hagyniok a falu határát, punktum. (Mikszáth Kálmán) Én kiveszem bérbe azt a földet, és punktum. (Móricz Zsigmond)
2. <Az indulat bizonyos fokú háttérbe szorulásával, a befejezettség nyomósítására:> a dolog be van fejezve; ezzel vége; nincs értelme tovább foglalkozni vele. Ha nem szereted, nem mész hozzá, s punktum. Egy kis epizód volt [a szerelem]. Punktum. (Jókai Mór) Ember vagy. Punktum. Annak is szegény. (Tóth Árpád)
3. Semmi más nem jöhet szóba. Kapsz száz forintot, és punktum. Mit lát rajt! Kék a posztója, … bársony a gallérja, s punktum! (Vas Gereben) Én nem ígértem neked mást, mint jó vacsorát. Punktum. (Jókai Mór)
