pergő
pergő [ë] melléknév és főnév
I. melléknév -n, -bb
1. (hangfestő) Olyan, ami éppen pereg. A zsákból pergő a búza. Nosza sirni, kezd zokogni, Sűrü záporkönnye folyván: Liliomról pergő harmat. (Arany János) Káprázó szemmel nézte a földre pergő aranyakat. (Gárdonyi Géza) || a. (hangfestő) Olyan, ami természeténél, szerkezeténél fogva pereg (1–2, 3). Pergő csiga, dob, rokka; (fizika) pergő mozgás: szilárd testnek vele mereven összekötött tengely körüli mozgása. Az én feleségem torka Valóságos pergő rokka. (Petőfi Sándor) Örzse néni pergő nyelve adja szaporán a mondatokat. (Mikszáth Kálmán)
2. (átvitt értelemben, hangutánzó) Gyors, szapora ütemű <beszéd>. Pergő hang: a) pergő beszéd; b) (nyelvtudomány) a nyelv pergése által képzett r v. r-szerű hang; pergő nyelv. De pergő nyelve van ennek az asszonynak! Meghökkenés száll egy pillanatra a madárszívekbe … Egyszerre lármáz, sír valamennyi; a kicsinyek a bokrok vesszein berzenkednek; egy cinke tart nekik pergő szónoklatot. (Bársony István)
II. főnév -t, -je [e]
1. (tájszó, hangfestő) Orsó (1).
2. (tájszó, hangfestő) Rokka.
3. (népies, hangutánzó) Állat nyakába való, élesebb hangon szóló kisebb kolomp, csengő. Szóláshasonlat(ok): válogat, mint juhász (kanász, kondás) a pergőben: fontoskodva v. élvezettel válogat, rendsz. nem nagyon értékes dolgok közt.
4. (régies, hangfestő) A magyar táncnak az a része, amelyben a párok gyorsan forognak, perdülnek.
Szóösszetétel(ek): pergőfúró.
pergőjű; pergős.
