lángol
lángol tárgyatlan ige -t, -jon
1. Lánggal, lobogva ég. Lángol a rőzse, az égő olaj. Ezer helyütt lángolt öröm-tűz. (Ady Endre) || a. (választékos) Így égve világít, fényt vet. Ég a város! … tüze messze lángol. (Arany János) || b. (választékos) Lángol a nap: forrón tűz a n.
2. (átvitt értelemben) <Arc vmely heves érzelemtől, indulattól> nagyon piros. Lángolt az arca a haragtól, a szégyentől. Lángolt az orcája, dobogó szíve vert. (Csokonai Vitéz Mihály) Ismét magyar lett a magyar, Lángol, piroslik arca. (Petőfi Sándor) || a. (átvitt értelemben, választékos) <Főleg a test vmely felülete> láztól v. más belső hévtől, heves érzelemtől forró, égő, tüzes. Egész teste lángol; lángol az ajka; lángol a vére.
3. (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) <Vki, vkinek a szíve, keble> nagy, rajongó, lelkesedő érzéssel van tele, szeretve rajong, lelkesedik vkiért, vmiért. Ott egy hajlék, ott él a hív [= a kedves], Kiért lángol tisztán e szív. (Kisfaludy Károly) Oh Rákóczi, kinek emlékére Lángolunk és sírva fakadunk! (Petőfi Sándor) De néha mégis oly jó volna égni! … Lángolni, mint kölyök-koromban. (Ady Endre)
4. (átvitt értelemben, választékos) <Érzés, vágy> nagyon magas fokra hágva működik, hat. Lángol benne a szenvedély, a bosszú. Szívében lángol a szerelem, a gyűlölet. Gyermekséged óta lángol a vágy benned, Nemed szűk körén tul hősi módra tenned. (Arany János)
5. (átvitt értelemben, kissé választékos) Vmi lángol vmitől: vmin (rendsz. arcon, szemben) vmely heves érzelem tükröződik. Szeme lángolt a dühtől, a bosszútól. Valamennyinek a szeme lángolt a … reménységtől. (Gárdonyi Géza)
Igekötős igék: ellángol; fellángol.
