lánchordta
lánchordta [c-h] melléknév, főnév (népies, régies, rosszalló)
I. melléknév <Szidalmazó szóként:> sok bosszúságot okozó, gyűlöletre v. megvetésre méltó <személy v. ritk. dolog>; gyalázatos, átkozott, beste, adta. Jősz a kapitányhoz, lánchordta francia. (Garay János) Lánchordta kölykei! – lármázott a gárdaőrmester. (Jókai Mór) || a. <Enyhébb v. tréfás bosszankodásban, káromkodásban szidalmazó, szitkozódó szóként.> Lánchordta leánya, helyre-legény volnál! (Arany János)
II. főnév ..tát, ..tája Ilyen személy. Majd az orrára kötöm a lánchordtának – pattant fel az öreg. (Vas Gereben)
III. (indulatszó-szerűen -t raggal is) <Erős indulat, harag, bosszankodás, rosszallás kifejezésére.> Eddig van a történet. – De nem addig van, lánchordtát! pattan föl Sörösné. (Vas Gereben) Ha asszonyt hozok a házhoz, … úgy tiszteljétek, ahogy illik, mert lánchordtát! … én jó fiú vagyok … de ha megharagszom … (Ambrus Zoltán) || a. <Enyhébb, tréfálkozó bosszúság, méltatlankodás kifejezésére.> Apám azt vítatta …, Hogy a nemzetségünk Árpád vérbül ered | Lyányágon. S neheztelt, hogy nem hitte senki, | … Lánchordtát, nagy uram, hát ne nevessen ki! (Arany János) || b. <Más indulatszóval együtt, rendsz. tréfálkozó bosszúság, felháborodás, megrőkönyödés kifejezésére.> Lánchordta teringette! Tyhüj lánchordta teringette. Ez már a nagyidai veszedelem párja. (Jókai Mór)
