kelet [1]
kelet [1] [e-e] főnév -et [ë], -e [e] v. -je [e] (csak egyes számban)
1. Az az égtáj, amelynek irányában a napot látni látjuk; a nyugattal ellentétes égtáj. Kelet felől v. keletről fúj a szél; keletre v. keletnek néz vmi; keletre (határozóként fokozható is: keletebbre, legkeletebbre [e-e, e-e-e]): a) vhol ebben az irányban; b) vmerre ebbe az irányba; keletre fekszik, terül el; keletebbre megy. Olyan sokáig | bámultam az égbolt gazdag csodáit | hogy már pirkadt is keleten. (Kosztolányi Dezső) A szép planéta [= a Nap], mely szeretni biztat | mosolyba vonta Keletet. (Babits Mihály–Dante-fordítás) Lement a nap nyugaton, Feljött a nap keleten. (József Attila)
2. A tőlünk ebbe az irányba eső táj, vidék, országok. Messze keleten. Rokonaink keleten élnek. A Tiszától keletre eső várható. Bíborpalástban jött Keletről | A rímek ősi hajnalán. (Ady Endre) Itt hideg van? El keletre, | Hol a pálmák intenek. (Juhász Gyula) || a. (gyak. nagy kezdőbetűvel) (választékos) E táj mint az európai ember számára ősinek és misztikusan színesnek tekintett világ. A rejtelmes Kelet. Látom kelet leggazdagabb virányit, … Körűlem ősz van, amott kikelet. (Petőfi Sándor) Amerre jártak ők, ott a titok volt | és a Kelet, a százszor szent Kelet. (Kosztolányi Dezső)
Szóösszetétel(ek): 1. keletkutatás; keletkutató; 2. délkelet; északkelet; napkelet.
