kéj
kéj főnév -t, (-ek) [ë v. e], -e [e]
Általában teljes kielégüléssel járó, ezért egy időre minden vágyat, kívánságot, hiányérzetet háttérbe szorító rendkívül jó érzés; gyönyör.
1. A nemi vágy kielégülésével járó gyönyörérzés. Érzéki, nemi, szerelmi kéj; kéjjel csókol, ölel, szorít magához vkit; kéjtől liheg. Zaklat a vágy, s üzve szivünk Ösmeretlen tájakig: Nem boldog ha kéjt nem izlel, Nem, ha azzal jól-lakik. (Tompa Mihály) Nekem egyforma, az én fülemnek, Ha kéj liheg vagy kín hörög. (Ady Endre)
2. (túlzó) Az a kellemes, jó érzés, amelyet vmely testi vágy, szükséglet kielégülése, ill. ilyen hiányérzet megszűnése kelt. Kéjjel falatozik; kéjjel kortyolgatja az italt; kéjjel szemlél vmit. Kéjjel nyújtóztatja ki zsibbadt tagjait. Arcokat ingerli a lovaglás kéje. (Arany János) Bár … kicsike is tónak, | kéjjel fekszem rád hanyatt s evezek mint csónak. (Babits Mihály)
3. (költői) Az az öröm, amelyet vmely felemelő, megnyugtató lelki élmény, szellemi élvezet kelt. Kéjjel olvasom a könyvet, melyben a kedvenc alakok boldogulnak. (Vas Gereben) De hajh, ez már nem az az ifjú bánat, Mely csupa kéj volt s édesedve támadt. (Tóth Árpád) || a. Az az öröm, amelyet másvalakinek, rendsz. ellenszenves személynek a bajba jutása v. juttatása, vkinek sikeres megtévesztése, félrevezetése kelt; káröröm. Kéjjel fogadta vetélytársa bukásának hírét. Kéjjel turkál a mások dolgaiban. A szélhámosok szívdobogtató kéjét élveztem, akiket másnak vélnek, mint akik. (Kosztolányi Dezső)
4. (elavult) Kény, önkény, erőszak. Nem játszik a sors kéje ővele, Sem a hatalmas durva büszkesége. (Berzsenyi Dániel)
Szóösszetétel(ek): kéjhajhász; kéjhajhászó; kéjhajhászás; kéjhölgy; kéjkert; kéjleány.
