hó [4]
hó [4] mondatszó
I. (Rendsz. tegező viszonyban, megszólításra v. megszólítás kiegészítésére használt szóként) (népies)
1. <Messze levő v. vhol a közelben tartózkodó személy megszólítására, olyankor, amikor a személy neve v. kiléte ismeretlen a beszélő előtt:> hé! (1), halló! Hó, ki járt ott? … kiáltott a férfiú. „Hollá! hó!” kiabál [Bende], „ki van itt? hol vagytok?” (Arany János) Hó! ki van itt? (Szigligeti Ede–Shakespeare-fordítás)
2. (bizalmas) <Jelen levő v. a közelben tartózkodó ismert személy megszólításakor, más megszólítás kiegészítéséül:> hé! (2). „Andoriás hó!” kiált kissé fojtott hangon az első. (Jósika Miklós) Hó fráter! – kiáltotta el magát [a tanító] – alszol? (Móricz Zsigmond)
3. (ritka) <Mondatvégi v. közbevetett nyomósító szóként, felszólítás után.> Talpra hó! (Győry V.–Molière-fordítás)
4. (tájszó) <Megszólításra adott válaszként, főleg távolról.> Pista, hó! [Felelet] Hó!
5. (ritka) <Kutya hívására, kiegészítő hívó szóként.> Itt, Szikra, erre, hó! (Szász Károly–Shakespeare-fordítás)
II. <Megállást parancsoló szóként.>
1. (néha más mondatszó-val együtt) <Haladó ló v. szarvasmarha megállítására.> Hó! – mondta egyszer az ember. A lovacskák megállottak. (Tömörkény István) Hó! kiáltott az, aki a szánt hajtotta. (Krúdy Gyula) || a. (rendsz. ismételve, más mondatszó-val együtt) <Vágtató lovat lassúbb mozgásra biztató szóként.> Hó, hohó, hó – kiáltják egyformán a lovaknak [a versengő kocsisok], és meglassubbodnak azonnal. (Tömörkény István) || b. <Nyugtalan állat nyugtatására.> A tehén a farkával csapkodott. – Hó, – szólt rá Erzsébet, s az állat lassan leeresztette a farka bojtját. (Móricz Zsigmond)
2. <Felszólításként kocsishoz, hogy állítsa meg a lovakat.> Hó, kocsis! le akarok szállni. Egyszerre azt mondja a kocsisnak: „hó, megállj!” (Déryné) Ha azt kiáltja nekik [= a kocsisoknak, a kormányos]: Hó! akkor megállnak. (Tömörkény István) || a. <Figyelmeztetésként a kocsisnak, hogy rossz irányban mennek a lovai.> Hó ne hajts a kapufélfának! (Jósika Miklós)
3. (bizalmas) <Felszólításként, személyhez:> állj(on) meg! Ne menj(en) tovább! Hó, ne szaladj! S mikor a hágcsó fenn éri a vár falát, Oda kiált [Lajos király a felmenni akaró barátnak]: „hó várj s jer utánam, barát!” (Arany János) A főbiró fölugrott erre, mint egy hörcsög, útját állta: – Ohó, hó! Lassan a testtel, fiacskám! (Mikszáth Kálmán)
4. (átvitt értelemben) <A beszéd v. a gondolatmenet megszakítására utaló szóként.> De hó! megálljunk! Elcsapongtam messze! (Ábrányi Emil–Byron-fordítás) || a. <Hirtelen felvillanó gondolat jelentkezésével együtt.> … hanem, hó! most jut eszembe … János gazda, hova is tette a minapában kardjaimat? (Petőfi Sándor)
5. <Tiltakozásban.> Hó – protestálok! kiáltott Márton. (Jósika Miklós)
6. (bizalmas) <Megütközés, ellenvetés, visszautasítás kifejezésében.> Hó! nem úgy van ám az!
III. (népies) <Állatterelő, szarvasmarhának, rendsz. az ellenkező irányra utaló mondatszó társaságában:> balra! Csá, te Rendes! – Hó, te Szilaj! Máté gazda elbúcsúzott, és futásnak lódult a szekere után. – Csáli [= csálé] hó! (Gárdonyi Géza)
