huss
huss mondatszó (főleg irodalmi nyelvben)
1. <Elbeszélésben, élőszóbeli előadásban élénkítésül, a gyors, hirtelen elrepülés érzékeltetésére:> hess! Az éji nép, huss! nyöszörög Suhogva, zúgva hátul. (Reviczky Gyula) [A madár] meglibbentette próbából a szárnyát, … és huss, egy iramban a hársfa ágai között volt. (Petelei István) Adria … a verebet gyöngéden a két kezébe fogta … Aztán: huss! feldobta a levegőbe. (Gárdonyi Géza)
2. (ritka) <Nagyobb madár elkergetésére:> hess! (1). Huss innen, gólyamadár! (Bársony István)
3. <Elbeszélésben, élőszóbeli előadásban: élénkítésül, a gyors, hirtelen eltűnésnek, vmely tárgy gyors eltüntetésének érzékeltetésére.> S mi azalatt huss! neki a kertnek … (Petelei István) Huss! egy pillanat alatt valamennyi [szárcsafióka] … a víz alá bukik. (Bársony István) Pszt! Pszt! Jönnek! – adott jelt Imruska, lelkiismeretes kis őr, a zsaluk mögül. – Huss! – egy pillanat alatt elcsöndesült minden. (Babits Mihály)
4. (gyermeknyelv) <Futásra biztató szóként.> A magyar gyermek már az első gagyogásnál saját szavakat használ, … „suny” ha elbújik, „huss” a futásra bíztatása. (Jókai Mór)
5. (elavult) <Annak érzékeltetésére, hogy vki, vmi váratlanul gyorsan ott-terem, megjelenik vhol.> Huss, papirosomon képed! (Kazinczy Ferenc) S huss, ujján a gyűrű, hogy maga sem tudja, mint jutott hozzá. (Kazinczy Ferenc–Lessing-fordítás) || a. (elavult) <Vhol gyors megjelenésre felszólító szóként.> Huss, huss, huss, | Ölbe huss! | Kedvesem, hozzám juss! (népköltés)
6. (elavult) <(Hidegtől való) borzongás érzékeltetésére.> Rajtad áll hévségem [= hőségem, hevem], Ha nem, – fázom, huss, huss, | Pannus én szerelmem. (Amadé László)
