húr
húr főnév -t, -ok, -ja
Általában rugalmas szál, rendsz. állati bélből v. fémből.
1. <Hangszeren> ilyen szál, amely kifeszítve és rezgésbe hozva zenei hangot ad. Megnyúlt húr; zengő húr; a hegedű, a lant, a zongora húrja; a húr elpattan; a húrokba kap v. markol; a húrt kifeszíti, megpendíti, megüti. Van-e hangod a beteg hazának A velőket rázó húrokon? (Vörösmarty Mihály) A vonó idegesen, érdesen sivít végig még párszor a húron. (Babits Mihály) || a. (rendsz. többes számban) (átvitt értelemben, költői) A költői tevékenység jelképes eszköze; lant. Húraim gyöngék magas égi hanghoz. (Berzsenyi Dániel) [Juhász Gyulához.] Bátyám, ki bortól mámoros éneket Zengsz húrodon, Te, nézd a magyar hazát. (József Attila) || b. (átvitt értelemben, költői) A lélek húrjai: a léleknek az az érzékenysége, amellyel bizonyos élményekre, benyomásokra visszahat. Lelkem minden húrja átrezeg a jajtul. (Arany János)
2. A meghajlított íj két vége közt kifeszített ilyen szál, amelyre a kiröpítendő nyílvesszőt illesztik. Az íj húrja meglazult. Engem a nagy vénség tart egyedül búra, Nyúlik erőtlen, mint nyilak ázott húrja. (Arany János)
3. <Ingaórán> a súly(oka)t tartó vékony szál. Az óra húrja elszakadt.
4. Azon szálak egyike, amelyeknek hálózata a teniszütő ütőfelületét alkotja. Az ütő húrjai.
5. (mértan) Olyan egyenes, amely vmely görbe vonal v. görbe felület két tetszőleges pontját összeköti. Az átmérő a kör leghosszabb húrja.
Szólás(ok): (rosszalló) egy húron pendül vkivel: cinkos módjára egyetért v. együttműködik vkivel; végsőkig feszíti a húrt: <viselkedésével, túlzott követeléseivel> pattanásig feszült helyzetet teremt; túlfeszíti a húrt: annyira szertelenül csinál vmit, kül. annyira túlzott igényekkel lép fel, hogy ezzel meghiúsítja célját; más v. szelídebb húrokat penget: más v. szelídebb modorban kezd beszélni; enged előbbi merev álláspontjából.
Szóösszetétel(ek): 1. húrhossz; húrkészítő; húrmérő; 2. bélhúr; csibehúr; gerinchúr; hegedűhúr; ívhúr; tyúkhúr.
húrtalan.
